A nyolcvanas években a kommunikatív kompetencia nyelvészeti fogalmából igazi, nyelvtanítási célképzet lett, nemcsak társadalmi, hanem egyenesen nemzetközi elvárás eredményeképpen. A nyelvtanítás legkiválóbb szakemberei már korábban megpróbáltak „elébe menni” ennek az igénynek. Az Európa Tanács kezdeményezésére így jöttek létre azok az egységes európai szintrendszerek (unit/credit system), amelyek nemcsak az Európa Tanács égisze alatt készült tankönyveknek jelentettek bizonyos csereszabatosságot, hanem nemzetközi mobilitást nyújtottak a diákoknak is. Legnagyobb jelentőségük kétségkívül a tantervek és tananyagok összeállításában volt, mivel minden részterületen a minimumprogramokat is megadták (vö. Trim, 1977; Alexander-Van Ek, 1977). A kommunikatív nyelvtanulás kialakításában tehát nem nyelvészeti tényezők is működtek, így válhatott a Közös Piacon belüli ki- és bevándorlás, a felnőttkori permanens oktatás és nevelés tényezővé a kommunikatív tantervelméletben és megvalósult tanterveiben. Egy-egy ilyen tantervi egység (unit) egyébként valamely nagyobb nyelvi igény, például a rábeszélés köré épülő beszédaktusok csoportozata, amely megtanítja, hogy miként kell rábeszélni formálisan, informálisan; ehhez milyen nyelvi formákat kell leginkább tudni stb., hogy kialakuljon egy kommunikatív képesség, jobb esetben tudás, amelynek megnyilvánulása egy elvárt (és az egységekben gondosan célba vett) nyelvi viselkedés. Minden egyszerűsítésük mellett (pl. a társadalmi szerepek között csak olyanokat különböztettek meg, hogy barát a baráthoz, idegen az idegenhez) az Európa Tanács egységességre törekvő alap- és középfokú rendszerei tudatosították a nyelvhasználat szociológiai és pszichológiai érzékenységének fontosságát, amelyhez viszonylagos természetességgel tudták hozzátenni a témák és szituációk rendszerét, és ide került be a már korábban tárgyalt nyelvi funkciók világa (3.4.2.4.). Természetes, hogy a kortárs funkcionalista nyelvleírásból átkerült funkciók (vö. Wilkins, 1976) nem egészen esnek egybe az ott megismert kategóriákkal. Ráadásul ugyanebben az időben került piacra az első kommunikatív angol nyelvtan (Leech-Svartvik, 1975), amely azóta is ritkán látott éleslátással volt képes a hagyományos nyelvtani rendek helyett az úgynevezett notion-öket, vagyis a nyelvtani jelentés kategóriáit bevezetni. A kommunikatív nyelvtanítás első viszonylag önálló szellemi cselekedete éppen az volt, hogy tantervelméletében nem a funkciókat és a formákat állította párba (amelyek egyébként sem állíthatók párba, legfeljebb párhuzamokba), hanem a nyelvtani jelentés és a beszédfunkciók használatának mint célrendszernek a fontosságát emelte ki úgy, hogy egyik se kapjon nagyobb teret a másiknál. Ezzel a kommunikatív nyelvtanítás megvívta első szellemi ütközetét, és sikerült az idegen nyelvi tantervépítést a korábbi curriculumokkal szemben (nyelvtani, tematikus, kulturális stb.) teljesen új alapokra helyezni.