A korabeli irodalomban se szeri, se a száma a funkciók tipizálásának, különféle elvek szerint való osztályozásának. Van Ek (1980) kategóriái különösen népszerűvé váltak a tankönyvszerzők körében. A hat kategória rövid leírásából is kivehető, hogy a szerző igyekezett fontossági és gyakorisági sorrendeket is betartani.

Minél több osztályozást tekintünk át, annál világosabban látszik, hogy Van Ek kategorizálásában már figyelembe vette az osztályteremben való taníthatóság igényeit is. A funkciók egyfajta osztályozása már Leech és Svartvik (1975) említett nyelvtanában megjelenik (a harmadik rész b és c fejezetében), méghozzá meglehetősen absztrakt szinten. Az egyik fejezetben az információ, a valóság és hit címszó alatt találjuk többek között az állítások, kérdések, válaszok, információ elhallgatása, elutasítás, megerősítés, egyetértés, egyet nem értés, feltételezés, semlegesség, valószínűség és az igazsággal kapcsolatos álláspontok kategóriáit; míg a másik fejezetben hangulat, érzelem és attitűd címszó alatt az érzelmek és az akarat kifejezésének eseteit, a megengedés és kötelezés eseteit, a baráti társalgás és megszólítások témaköreit. Ugyanezek a kategóriák (és persze néhány más) hol bővebb, hol szűkebb formában ismét felbukkannak más csoportosításban (vö. Wilkins, 1976). Néhány példa Wilkins kategóriáira:

Tekintettel e döntően tematikus felosztások meglehetősen nagy számára, néhány évvel később megjelennek az első egyszerűsítési törekvések, amelyek a végtelenségig tagolható kategóriákat megpróbálják nagyobb gondolati egységekbe tömöríteni. Egy ilyen kategorizálást ad közre Finocchiaro és Brumfit (1983: 23). Leírásukban mindössze öt kategória szerepel: személyes, személyek közötti, „útbaigazító” (directive), információközlő (referential) és imaginatív (vagyis a nyelv kreatív használatára épülő) kategóriák, funkciócsoportok. Témánk szempontjából értelmetlen lenne tovább sorolni a különféle későbbi, szerencsés vagy kevésbé szerencsés osztályozásokat, hiszen a lényeg inkább az, hogy a funkcionális szemlélet (functions) a nyelvtani jelentés kategóriáinak (notions) elismerésével és megtartásával forradalmasította a korábbi, „egy szempontú” tanterveket. Mind a tematikus, mind a strukturális, mind az országismereti tantervek egyetlen szempontot állítottak az egész tananyagrendszer gyújtópontjába a tananyagrendszer elejétől a végéig. A kommunikatív tananyagrendszerek már a kezdő szárnypróbálgatások után – ahol ez a fókusz eleve kettős: funkciók és a nyelvtani jelentés – kompromisszumot kötöttek néhány korábbi tananyagelrendezési alapelvvel. A nyolcvanas évek kommunikatív tananyagai már olyan tantervekre épülnek, amelyek egyszerre több alapelvnek, egy DNS-láncszerűen összefonódó, többszörös rendező elvnek kívánnak megfelelni. Az ilyen curriculumok a már említett beszédfunkciókon és jelentéscentrikus nyelvtanon túlmenően tematikus elrendezést is követnek, a struktúrákat egyértelműen hozzárendelik az elsajátítandó funkciókhoz, megadják a kulturális, vagyis kultúrák közötti tudnivalók rendjét, sőt a visszacsatolás formáiról, funkcióiról és időzítéséről is pontosan rendelkeznek. Az ilyen tantervek alapján készült tananyagoknak olyan a szerkezete, mint egy négy-hat szólamú fúgáé, hatása és gyönyörködtető ereje is hasonlóképpen jeles, de csak olyan osztályokban és tanárok kezén, akik képesek ezt a komplexitást befogadni.