A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy a tantervi komplexitás önmagában nem nevezhető kifejezetten új jelenségnek, hiszen a hatvanas évek végén létrejött és majd tíz évig (főként a szigetországban) rendkívül elterjedt szituatív módszer megpróbálta egyesíteni a korabeli nyelvtanítás legnépszerűbb módszereit a szituáció mindenhatósága ürügyén. Kemény strukturalista alapon, gazdag audiovizuális háttérrel egyesíteni próbálta az audiolingvális és audiovizuális módszerek előnyös tulajdonságait a szituációk olyan sorozatára épülő tananyagok keretei között, amelyek a feltételezhető legnagyobb gyakorisággal fordulnak majd elő a nyelvet tanuló célnyelvi utóéletében. Majdnem funkcionálisnak tűnhetett ez a megközelítés, hiszen a szituációban láttatta a szereplőket, a helyszínt, a témát, és már csak egy lépés választotta el az új nyelvben fürdőzőket attól, hogy ezeket a szituációkat beszédaktusoknak fogják fel. Finom, Janus-arcú balanszírozás ez a módszer régi és új között: a múltba néző arc Palmer legszebb éveit idézi, amikor a húszas és harmincas években lefektette az eklektikus vagy kompromisszumos direkt módszer alapjait a nyelv nyelvtani és szituatív aspektusainak összebékítésével és azzal a gyakorlatiassággal, amely módszerét sikeressé is tette az akkori gyarmatokon. A jövőbe tekintő arc szinte sejti az elkövetkezendőket, hiszen tényleges igény a szituációkban beváló kommunikáció, a kommunikatív készségek fejlesztésének igénye. Azt azonban világosan kell látnunk, hogy a szituatív módszer a klasszikus direkt módszerek (eredeti [Berlitz], bilingvis [DeSauze], fokozatos [Richards], kompromisszumos [Palmer]) folytatása, amely távolról sem áll olyan újszerű nyelvészeti, szocio- és pszicholingvisztikai alapokon – nem is beszélve új tantervelméletéről -, mint a hetvenes évek végén megszülető ortodox kommunikatív nyelvtanítás (amely egyébként szintén a direkt módszerek újabb, de jóval összetettebb változata). A szituatív módszer legfontosabb öröksége az osztálytermi gyakorlatban kialakuló szituációérzékenység, amely kiváló táptalajnak bizonyult ahhoz, hogy a nyelvtanárság zöme a kommunikatív nyelvtanítás elképzeléseit könnyebben befogadja. Így a kommunikatív nyelvi tananyagok fentebb vázolt új tanterveiben – a beszédfunkciókon, a nyelvtani jelentésen, a tematikus elrendezésen és más kategóriákon túlmenően – hosszú ideig megmaradt a szituációk figyelembevétele, egy szólamként a már említett fugában. Van Ek (1980) már korábban idézett művében a lehető legalsóbb, vagyis küszöb körüli szintnek (threshold level) írja le azt a minimumot, amelyre mint tényezőkre a szituációk kialakításánál figyelmet kell fordítanunk:

A kommunikatív tananyagtervezés Wilkins (1976) és Munby (1978) által elindított komplexitása, részletezése és precizitása vezetett ahhoz, hogy a tantervek és a részleteikhez kötődő követelményrendszerek egyre aprólékosabbak lettek. A kommunikatív tantervelmélet kezdett olyan bonyolult képleteket létrehozni, amelyre már nem lehetett osztályteremben is használható tananyagot írni: a legjobb tankönyvszerzők szerencsére sutba vágták ezt a túlzott analitikát, nyelvkönyveik mégis a kommunikatív alapelvek befogadását, elfogadását tükrözik.