Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata


5.6. Összefoglalás

A nyelvtanítás történeti módszerei meglehetősen sokat foglalkoztak azzal, hogy milyen kapcsolat lehetséges a különféle nyelvi formák között (szintaxis), és azzal is, hogy milyen kapcsolat létezik a különféle nyelvi formák és a világ dolgai között (szemantika). A pragmatikai elem akkor jelent meg az osztályteremben is, amikor a nyelvtanárt (és a nyelvtanulót) egyre inkább érdekelni kezdte az, hogy az adott szituációkban mit lehet kezdeni ezekkel a nyelvi formákkal, mire lehet használni őket. A pragmatika tehát azokkal a kapcsolatokkal foglalkozik, amelyek a nyelvi formák és az azokat használó emberek között alakulhatnak ki. A szemantika a jelentést a nyelven belül vizsgálja (az érdekli, hogy miként sikerül „belekódolni” a nyelvbe a jelentést), és ez nem egészen azonos azzal, amit az emberek a beszédben megpróbálnak kifejezni a nyelv segítségével, ugyanis ezt a jelentést egy konkrét beszédhelyzetben aktualizálják: ez azonban már a pragmatika területe. A pragmatika tehát kénytelen foglalkozni a kontextussal és a benne lévő emberekkel, ami a vizsgálódás körét jelentősen kiterjeszti, kiviszi a szűkebb értelemben vett nyelvi jelenségek világából. Beszédműveleteket vizsgál, elemzi a beszélő szándékait, társalgás esetén elemezheti annak szerkezetét, a beszéd stratégiáit, menedzselését, a különféle sémák és rutinok használatát, az interakció milyenségét. A pragmatikának tehát egy adott szituációban kell mindig pontosan feltárnia az abban érvényes jelentést: a beszélő(k) szándékának feltérképezésével „értenie kell” az implikációkból következő, de a szituáció résztvevői számára felfogható többletjelentést, amelyből – az esetek többségében – a beszélők egymás közötti kapcsolatára (relatív távolságára) is következtetni lehet.
Szakmai és logikai okokból e fejezet nem tárgyalja mindazokat a jelenségeket, amelyeket a pragmatika, a diskurzuselemzés, a társalgáselemzés egymásba fonódó területei a nyelvtanítás számára kínálnak. A jelenségek egy részét (beszédkondíciók; az interakció fogalma, jellegzetessége; főbb technikái; beszédtípusok és tanításuk stb.) nyilvánvaló okokból a beszédkészség fejlesztéséről szóló fejezetben tárgyaljuk (III/5.). Így a fenti fejezetekben lehetőség nyílott arra is, hogy a kommunikatív nyelvtanítás kialakulása kapcsán vezessük be az egyes fogalmakat, mintegy leképezve a több mint két évtizede lejátszódott folyamatot. A bevezető részt követően tisztáztuk a szemantika és a pragmatika közötti hasonlóságokat és eltéréseket, tanulmányoztuk a beszédműveleteket, illetve a hozzájuk közvetlenül kapcsolódó nyelvészeti fogalmakat (konstatív és performatív mondatok; lokúció, illokúció, perlokúció). Bár a beszéd feltételeivel itt most nem foglalkoztunk, részletesen tárgyaltuk az együttműködés és udvariasság kritériumait, valamint az implikáció fogalmát a társalgásban. Nyelvtanítási szempontból rendkívüli fontosságúak a makro- és mikrofunkciók, továbbá a beszédszándékok pontos felderítése. Ezen elméleti alapok tisztázása után elkerülhetetlen volt a kommunikatív nyelvtanítás célképzetének, a kommunikatív kompetenciának a bevezetése és részletes elemzése. Számos lehetséges modell közül mi is a négykomponensű kompetenciamodellt tekintjük klasszikusnak. A kommunikatív kompetencia modelljének tárgyalása lehetőséget nyújtott arra, hogy bemutassuk, miként jelent meg a nyelvi funkciók világa (együtt a nyelvtani jelentés kategóriáival) az európai célrendszerben mind a tantervekben, mind a tananyagokban. A pragmatikáról szóló fejezet befejező része azt érzékelteti, hogy a pragmatikai szempontok (vagyis a nyelvhasználat különleges szempontjai) miként érvényesültek az átmeneti időszak, majd az ortodox kommunikatív nyelvtanítás osztálytermi gyakorlatában.
Továbbra is fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az olvasó a pragmatikai elemek nyelvtanításra gyakorolt hatásáról nem egyedül ebből a fejezetből (II/5.) tájékozódhat, hanem a beszédkészség fejlesztéséről szóló fejezet (III/5.) tanulmányozásával együtt nyerhet átfogó ismereteket.
 

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave