A nyelv teljes rendszerének ismerete (systemic knowledge). A fonológiai, szemantikai, szintaktikai ismeretek egybefonódó teljességéről van itt szó elsősorban. Az más kérdés, hogy a gyakorlott nyelvhasználónak az esetek túlnyomó részében nincs szüksége a nyelv szintjén jelentkező minden apró részletre, más mikro- és makrokészségek igénybevételével is teljes megértéshez juthat.

A szituáció ismerete (contextual knowledge). Ennek a szintnek az elemzése akár egy külön könyvet is megérdemelne, hiszen már a kiinduló helyzet is kettős: egyfelől azt a szituációt vagy kontextust jelenti, amelyben a beszédet (szöveget) produkálók fizikailag is léteznek, másfelől pedig azt a kontextust, amelyet beszédükkel teremtettek. Ebbe persze az is beletartozik, hogy eddig mi történt, eddig mit mondtak már el. Mind a nyelvtudás, mind a szituáció ismerete nélkülözhetetlen komponens a megértésben, de egyes esetekben még ez a két szint sem elegendő.

A háttérismeretek szintje (schematic knowledge). Ez a magyarul kissé homályos kifejezés meglehetősen sokféle ismeretanyagot rejt magában. Egyfelől tartalmazza az úgynevezett világról szóló tudás (pl. tények, nevek) végtelennek tűnő szómezőit, definícióit – túlélésünket csak az egyes területek és tények magas gyakorisága biztosítja. Tartalmazza továbbá azokat a szociokulturális tényeket, amelyeket az egy nyelvet beszélő közösség hagyományosan magáénak tekint és továbbad az elkövetkezendő generációkban. Tartalmaz olyan ismereteket, amelyek főként arra vonatkoznak, hogy a már korábban leírt nyelvi jelenségeket az ismert szituációkban milyen módokon és milyen sorrendekben használják a beszélők. A sematikus tudás karakterének érzékeltetésére szinte minden szakkönyv használja Bartlett (1932) sémakoncepcióját, miszerint az agyunkban lévő sémák olyan kognitív szerkezetek, amelyek magukba foglalják explicite is kifejezhető egyéni tudásunkat, minden olyan tényt, amit a memóriánk őriz, valamint tapasztalatainkat is. Minden új tudás, minden új tanulás ezeken a sémákon módosít. A főként társalgási helyzetekben rögzíthető „forgatókönyvek” (scripts, Schank-Abelson, 1977) szintén tapasztalati tudást tükröznek, mégpedig arról, hogy az események általában milyen sorrendben játszódnak le ismert szituációkban. Van tehát egy elvárt sorrend az ilyen egyszerű, naponta többször ismétlődő szituációkban, ettől azonban a beszélő konkrét nyelvi megnyilvánulásai – a sorrendiség meghagyása mellett is – lehetnek véletlenszerűek. E két fogalom megkönnyíti a „sematikus tudás”, vagyis sémákon alapuló tudás fogalmának megértését: így jól érzékelhető, hogy ebben az ismeretanyagban egyforma fontossággal szerepelnek referenciális, tartalmi vonatkozású tényanyagok (sémák, schema, schemata) és olyan történések, amelyekben a folyamat maga, a folyamat elemeinek sorrendje a döntő tényező (scripts). A sémák és forgatókönyvek világában tehát az a filozófiai kettősség húzódik meg, amelyben a tudom, hogy a „mi az, ami” világa együtt szerepel a tudom, hogy „miként kell véghezvinni” világával (know that, illetve know how).

Az előző három bekezdésben a nyelvi szinttől kiindulva fokozatosan építettük fel a hallásértés szerkezetét a világról szóló ismeretekig. A szakirodalom a hallásértésnek ezt a szemléletét alulról felfelé építkező módszernek nevezi (bottom-up approach), míg az ezzel ellentétes irányt, amikor a jelentésekre koncentrálva ismereteink és tapasztalataink segítségével próbáljuk kitalálni a jelentést, a felülről lefelé való következtetések módszereként tartja számon (top-down approach). A kétféle megközelítés az induktív és deduktív eljárások kognitív párhuzamára emlékeztet: az előbbi mikroelemeket dolgoz fel és abból építkezik, míg a másik makro„fogalmakból” következtet. A hegeli dialektika értelmében a leggyakorlottabb „felhasználók” a két folyamatot szinte interaktív módon egyesíteni képesek. Más szavakkal, a gyakorlott felhasználó „nemcsak rögzíti a szavakat, mint egy magnetofon”, hanem saját ismereteit is (világról alkotott tudását) hozzáadja mindahhoz, amit hall. Vagyis a teljes jelentés, teljes értelmezés nem csupán e rögzített szavakban van, hanem abban a többletben is, amelyet a felhasználó mintegy külső tudásként hozzáad az értelmezési folyamathoz. Ez a jelenség igen sokat mond el az értettség mélységeiről, az ebben rejlő egyéni különbségekről, amelyek majd egészen eklatánsan jelentkeznek a másik fontos értési folyamatban: az olvasásban. A hallásértés nem úgy működik, hogy az auditív nyelvi üzenet minden apró elemére emlékezünk. Ha valakinek le kell jegyeznie egy üzenetet, többnyire azt tapasztaljuk, hogy egyes részeire emlékezett, más részeire nem; egyes esetekben hozzátett olyat is, ami nem volt az eredeti szövegben; vagy amire emlékszik, az nem pont úgy volt megfogalmazva az eredeti szövegben stb. Ennek a jelenségnek feltehetőleg az a magyarázata, hogy jelentésviszonyok és nem nyelvi formák szerint raktározunk. Ezért fontos, hogy a nyelvtanár a hallásértés fejlesztése során mindvégig tudatában legyen ennek a kettősségnek, amellyel a felhasználó mintegy öntudatlanul is szembesül: magnetofonszerűen rögzíteni az auditív üzenetet, illetve értelmi, fogalmi és szituatív kirakósjátékban modellálni az elvárható jelentést.

A hallásértés három szintjét és az alulról felfelé építkező, illetve felülről lefelé következtető folyamatok összefüggéseit a 24. ábra szemlélteti.