A tanítás gyakorlata szempontjából talán érdemes most különbséget tenni az észlelés és értelmezés szintjei között a hallásértésben (ez utóbbi már a beszédszándékok értését is magában fogalja). Az észlelés szintjén egyetlen nagy gyűjtőterminussal le lehet írni a legfontosabb tehetséget: diszkrimináció, vagyis az a tehetség, hogy felismerünk különbségeket. A beszédfolyamban a beszédtömbök közti különbségtevés mindig valamilyen diszkrimináció következménye: fonémák között, hangsúlyos és hangsúlytalan között, teljes és összevont között stb. (Nyilvánvaló, hogy ezeket a műveleteket csak akkor lehet elvégezni, ha működik az a munkamemória, amely képes a hangzó jeleket legalább rövid ideig a tényleges elhangzásnak megfelelően fenntartani.) Az észlelésen túl, az értelmezés szintjén a legfontosabb jelenségek a következők: a formális jelentés felismerése; a fogalmi keret megteremtése a továbbértelmezéshez; és végül a beszédszándékok értelmezése.

Az értelmezési folyamatban végig jelen van egy kitalálósdi, egy rejtvényfejtési folyamat, amely az ismeretlen szavakra, kifejezésekre irányul. Ez a fajta képesség fejleszthető, ugyanakkor elválaszthatatlan a kiegészítésre való törekvéstől. A kiegészítések jelentős részét akkor képes az értelmező megtenni, ha a témáról jelentős ismeretekkel rendelkezik, amelyeket mintegy „bevisz” a szövegbe (inferencia). Ez a tényismeret lehetővé teszi azt is, hogy a szöveg értelmezőjének viszonylag reális elvárásai legyenek arról, hogy mi fog következni, ugyanakkor megfelelő ismeretek birtokában könnyebben össze tudja kapcsolni az egymással szövegszinten látszólag kevésbé összefüggő jelenségeket. Körülbelül ekkor érünk el ahhoz az inflexiós ponthoz, amely már átvezet a tágabb fogalmi keretek megteremtéséhez. A tényismeret sokat segít abban, hogy megállapíthassuk, mi a fő témája az egész szövegnek, melyek a legfőbb pontjai, vagyis mentális folyamatok segítenek abban, hogy azonosítsuk a releváns pontokat, elválasszuk a lényegest a lényegtelen részletektől. Ebben a folyamatban nagy segítségünkre lehetnek azok a nyelvi útjelzők, amelyek útbaigazításként taglalják ezt a beszédfolyamot. A beszédfolyam értelmezésében további segítséget jelent, ha – éppen a szövegkohézió segítségével – felismerjük az adott helyzet forgatókönyvét vagy a sémáknak egy számunkra is követhető menetét. Ebben az esetben jósló képességeink (elvárásaink) jelentősen megnövekednek, és határozottan könnyítik a szöveg további megértését egy folyamatban, amelyben már a kulcsszavak is elegendően jelzik számunkra, hogy valóban egy adott forgatókönyv vagy sémaszerkezet beteljesüléséről van szó.

A beszédszándékok értelmezése zárja a szöveg interpretációjának legmagasabb szintjeit, itt nemcsak a szereplők helyzetének, kapcsolatainak pontos értelmezéséről van szó, hanem azt is észlelnünk kell, ha például eltérés van a tények és a beszélő által kifejtett vélemény között (pl. irónia). Az ilyen finom árnyalatok érzékelése gyakran csak bizonyos prozódiai változások észleléséből derül ki: anyanyelvünkben is állandóan előfordul, hogy a szándékolt jelentésnek csak egy szűk szelete vagy csak egy darabja éri el a beszédpartnert, mert vevőkészüléke számára a jelentés más árnyalatai érzékelhetetlenek.

Mindebből az is kiderül, hogy az értés mélységét a technikai körülményeken túlmenően (hangszőttes felfejtése) alapvetően meghatározhatja valakinek a műveltségi szintje, értelmi fejlettsége, nemkülönben beleélő képessége (empátiája). Normális esetben ezek az adottságok, képességek, tudástartalmak kéz a kézben vesznek részt ebben az intellektuális kitalálós játékban, de az is előfordulhat, hogy egy-egy egyedben valamely tényező különleges fejlettsége (pl. empátia) jobb eredményt hoz a beszédszándékok érzékelésében, mint az átlagos, minden egyes komponensre arányosan támaszkodó hallásértési folyamat.