A középkori-újkori medicina fejlődésének mérföldköveit az önálló gyógyszerészet, a műtétes szakmák és a belgyógyászati szakmák elkülönülése jelentette. A XIX. sz. végétől kezdve az orvostudomány és technikai tudományok hatalmas, addig nem látott mértékben indultak fejlődésnek. Lassan lehetetlenné vált minden területen egyenletesen nagy tudással rendelkezni. Az egyes betegségek kóroktanának, diagnosztikus és terápiás lehetőségeinek fejlődése kényszerítette ki a műtétes és nem műtétes szakmák további elválását. Ettől az időtől kezdve a lakosság számának növekedése is az alapellátás térnyerésének kedvezett. Az általános orvosi jellegű munkát végző orvosok aránya az USA-ban 1930-as 83%-ról 1970-re 21%-ra (!) csökkent. Az orvostudomány széttagozódása, a kis szakmák megjelenése ellenére továbbra is fennállt az örök emberi vágy egy átfogó, egy adott szinten mindenhez értő orvos iránt, aki ismeri a beteg minden gondját-baját, akihez bárki bármikor fordulhat, és akit a beteg egy idő után akár bizalmasának is tekinthet. Ez volt az elv, melynek alapján az alapellátás a fejlett országok döntő többségében végül is megtalálta helyét az egészségügy rendszerében. Az alapellátásnak kialakulása során meg kellett küzdenie a szakorvosi tekintéllyel, sok esetben szakmai féltékenységgel, a szak- és a kórházi ellátás nyújtotta előnyökkel. Lassan kialakultak az általános orvoslás sajátosságai.