Bármennyire is izoláltan, gyakran teljesen magunkra hagyatkozva kell dolgoznunk, szerves részét képezzük az egészségügyi ellátórendszernek. Betegeinket szakellátásra, kórházba küldjük, ahol más orvosokkal kerülnek, kerülünk kapcsolatba. Az orvos–orvos kapcsolat elvben a kollegialitás íratlan szabályai szerint alakul, amelynek klasszikusan alapja a kölcsönös tisztelet és szakmai megbecsülés. Tévedések sorát és a megítélés hibáját eredményezheti, ha a másik orvos tevékenységét a beteg beszámolójára, egy rövid dokumentumra, egy orvosi levélre vagy egy kórházi zárójelentésre hagyatkozva minősítjük. Ezzel is magyarázható, hogy a szakma belső rendje szerint kolléga tevékenységéről, kellő visszafogottsággal szabad nyilatkozni. Az „ítélethozatalt” ugyan magunkban megtehetjük, de a fentiek szem előtt tartásával annak nyilvánosságra hozatala, a beteg, a hozzátartozó, az asszisztencia vagy másik orvos előtt etikátlan. Ha rákényszerülünk, és mégis megtesszük, mérlegelni kell, hogy annak milyen következményei lesznek a másik orvos, a beteg vagy saját magunk számára. Kérdés, hogy jelent-e ez megoldást a beteg problémájára, vagy csak még jobban kétségessé teszi az egészségüggyel való kapcsolatát. Mérlegelni kell, hogy véleménynyilvánításunk mennyire lesz magunk számára is minősítés, mert a beteg óhatatlanul egyenlőségjelet tesz orvos és orvos között, és másokról kinyilvánított ítéletünk minket is minősíthet, és minősít is. Külön művészet szakmai ellenvéleményünket úgy közölni a beteggel, hogy szavahihetők maradjunk, azt a beteg elfogadja, és ne rontsa a másik orvos és áttételesen az egészségügynek, mint szervezetnek a hitelét és megbízhatóságát. Esetenként mégis szükséges, hogy a betegségről, a beteg állapotáról, az elvégzett vagy a tervezett beavatkozásról véleményünket megformáljuk, és azt a beteggel megbeszéljük.