Szemben a kórházi ellátás epizodikus jellegével, az alapellátás folyamatos. A kórházból elbocsátott betegek visszakerülnek a háziorvoshoz, aki – elvileg élethosszig, vagy másik praxisba történő átjelentkezésig – látja el őket, vállal felelősséget értük. Egy adott személy alapellátása esetleg élethosszig is eltart. Faluhelyen előfordul, hogy a fiatal doktor az általa csecsemőkorban megismert (esetleg általa világra segített) gyermeket több évtizeden keresztül, felnőttkorában is továbbgondozza. Nagyon fontos alapelv, hogy a családorvosi praxisba a lakosság kortól, nemtől, társadalmi helyzettől függetlenül jelentkezhet be. Nem lehet elutasítani pl. a hajléktalan, alkoholista, homoszexuális, más vallású stb. beteget. A szakellátással ellentétben az alapellátás komplex. A szomatikus betegségeknek az orvosi szakma szabályainak megfelelő ellátásán kívül foglalkozik az ezekkel együtt jelentkező pszichés elváltozások kezelésével is. Gondoljunk pl. az emlőtumor miatt mastectomián, a colonkarcinóma miatt anus praeternaturalison átesett betegek lelki gyötrelmeire vagy a szívinfarktust, szélütést követő pszichés károsodásra (szorongás, depresszió). Természetesen ez minden esetben más és más. Figyelembe kell venni a szociális és kulturális helyzetet is. Így pl. a 2-es típusú diabetes esetében más étrendi és életmódra vonatkozó (és talán gyógyszeres) tanácsot fogunk adni az elhízott, 40 éves vezető beosztású vállalkozónak, és megint mást az egyedülálló kispénzű nyugdíjasnak. A több betegség miatt több szakorvoshoz járó beteg jogos igénye, hogy legyen egy orvos aki „mindent tud” róla, aki „minden betegségéhez hozzá tud szólni”, aki „kézben tartja” az egyes vizsgálatok és a terápia összességét. Ez adja a családorvoslás integratív jellegét. A családorvos az, aki pl. a kardiológiai, reumatológiai, gasztroenterológiai eredményeit, terápiás javaslatait együtt látja, és a beteg érdekében ezeket szintetizálja. A szakellátás által rendelt gyógyszerelésen a beteg anyagi helyzete, az egyes interakciók veszélye miatt változtatni kényszerül. Az integratív szerep a terápiás polipragmázia elkerülésének egyik lehetősége. Bár ma már a kórházban sem lehet a beteg beleegyezése nélkül diagnosztikus vagy terápiás beavatkozásokat végezni, az orvos–beteg kapcsolatot mégis bizonyos fokú alá-fölérendeltségi viszony jellemzi. A teendőket a kórteremben dolgozó orvos határozza meg. A háziorvosi rendelőben vagy az otthoni látogatás során azonban sokszor nem az orvos, hanem a beteg akarata, életkörülményei, az adott helyzet határozza meg a teendőket: az ellátás szituatív. Végül, de messze nem utolsósorban, a családorvos munkája prevenciós jellegű. A betegségek, és szövődményeik kialakulását megelőző tevékenység a családorvos munkájának egyik legfontosabb jellemzője. Mivel a háziorvos áll a legszorosabb kapcsolatban a lakossággal, egy adott közösségre, és országosan is megelőzést csak az alapellátásban lehet végezni. Gondoljuk csak az egészséges életmódra nevelés, a védőoltások, a szűrővizsgálatok kérdésére.

A családorvoslás legjellemzőbb tulajdonságait a gyakorlatban az 1.1. ábra foglalja össze.

Nemcsak a beteget, hanem ha igénylik, vállalni kell a családtagok egészségügyi ellátását, problémájának megoldását is. Orvosi ellátó munkája közben a háziorvos bensőséges, kölcsönös bizalmon alapuló viszonyt alakít ki a család minden egyes tagjával.

A családorvos munkája nem csak szigorúan orvosszakmai jellegű. A társadalomban végbemenő változások sokszor érzékenyen érintik az alapellátó orvos munkáját (pl. életmódbeli változások, szenvedélybetegségek). Ezért a családorvos kénytelen reagálni a társadalmi változásokra. Ott, ahol ennek van társadalmi elfogadottsága, hagyománya és jogi alapja, társadalmi fórumon vagy akár bírósági ügyekben is a betege szószólójaként lép fel.