Szántó Zsuzsa, Susánszky Éva (szerk.)

Orvosi szociológia

8.2.3. Parsons modellje

Már az orvosi szociológia korai korszakában, az ötvenes évek elején az érdeklődés tárgyává vált az orvos- és beteg szerep jellegzetességeivel és meghatározottságával való foglalkozás. Parsons volt az első, aki megalkotta az orvos és beteg szerep, valamint az orvos-beteg kapcsolat modelljeit (Parsons, 1951). Gondolatai hosszú évtizedekig meghatározóak voltak az orvosi szociológiai gondolkodásban, annak ellenére, hogy az orvosszerep leírásának parsons-i modellje nem alkalmas teljességgel az orvosi gyakorlat leírására, mivel ideáltipikusnak tekinthető, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy egy elképzelt, eszményi alaptípus jellemzőit tartja irányadónak. Meghatározásai normatív jellegűek. Az orvosok szakmai működésével kapcsolatos kívánalmak egy tökéletesen működő rendszert és a rendszerben a követelményeknek maradéktalanul megfelelő szakembert tételeznek fel. A valóságban ez természetesen így soha nem valósult meg.

Nézzük az elméleti-modellt részletesen! Parsons az orvosi működéssel kapcsolatban kötelezettségeket és jogokat fogalmazott meg. A kötelezettségek a következők:

Technikai specificitás: ez a követelmény azt jelenti, hogy az orvosoknak magas szintű szakmai tudással kell rendelkezniük, melyet a betegek érdekében alkalmaznak, a betegek gyógyítása közben használnak fel. Működésük alapfeltétele tehát a magas fokú szakmai képzettség. Ennek biztosítása az orvosegyetemeken hosszú és csak nappali oktatás keretében történő (graduális) alapképzéssel, és erre épülő folyamatos (posztgraduális) továbbképzéssel történik. A praktizáláshoz szükséges jogosultság elnyerése egyes országokban – így Magyarországon is – kötelező utánképzéshez és szakvizsgákhoz kötött. A magas szakmai színvonal teszi az orvosokat kompetenssé döntéseik megalkotásában és kivitelezésében, és feltételét képezi – a betegek oldaláról – a tudás megbecsülésének és a gyógyításba vetett bizalom meglétének.
Érzelmi semlegesség (affektív neutralitás): ezt azt jelenti, hogy az orvosnak távolságot kell tartania betegétől, és a kezelés közben érzelmileg semlegesnek kell maradnia. Amennyiben közelebb kerül betegéhez és elveszíti objektivitását, ez akadályozza a gyógyító munkában. Nem kell ugyan elfojtania rokonszenvét, de kerülnie kell, hogy együtt érezzen betegével, hogy empátia alakuljon ki benne. Azt is el kell érnie – és ez esetenként sokkal nehezebb – hogy a betegeivel kapcsolatos ellenérzései, ellenszenvei ne befolyásolják gyógyító tevékenységét. Különösen nehéz ez akkor, ha az orvos saját kultúrájától távol eső réteghez tartozó beteget (például hajléktalan beteg), vagy társadalmi kisebbséghez tartozó beteget (például roma beteg) kezel.
Univerzalizmus: az orvos számára valamennyi betege egyenlően fontos kell, hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy minden betegét egyformán kell kezelnie, függetlenül annak társadalmi helyzetétől, a társadalomban elfoglalt pozíciójától, szociális állapotától, szociokulturális hátterétől (iskolázottság, foglalkozás, műveltség stb.). Az orvos nem tehet különbséget betegei között, minden betege számára egyformán biztosítania kell a legmagasabb színvonalú gyógyítást (pl. egy számára ismeretlen beteget is éppolyan körültekintő ellátásban kell részesítenie, mint egy rokonát, vagy egy neves politikust).
Funkcionális specificitás: az orvos betegével kapcsolatban csak az egészség-betegség összefüggéseivel foglalkozhat, látóköre nem terjedhet ki a beteg magánéletére, kompetenciája csak a betegséggel kapcsolatos kérdésekre vonatkozhat. Még ha van is tudomása a beteg egzisztenciáját és magánéletét érintő jelenségekről, ezt nem használhatja fel a betegről adott felvilágosítás, információk közlésének folyamatában, mert ott is mindenkor és szigorúan csak a betegséget érintő tényekre kell szorítkoznia. Ez a követelmény azért is megnehezíti az orvos dolgát, mert betegének „hétköznapi ember” voltát zárójelbe kell tennie.

Látható, hogy az itt ismertetett rendszer nem egy valóságos embert, hanem szinte egy „aszkéta-szentet” feltételez. A felsorolt követelmények maradéktalan betartása valódi körülmények között szinte lehetetlen. A modellt sok kritika érte. Freidson például a szerepelőírások és a professzionalitás hangsúlyozása helyett a hivatásjelleget helyezte előtérbe. A hivatás művelőjének le kell mondania karizmatikus hatalmáról, vagyis arról, hogy személyes varázsával, személyiségének erejével hasson betegére. A karizmatikus hatalom helyett a hivatás jellegnek jobban megfelelő szolgálat-eszmény érvényesülését tartja kívánatosnak (Freidson, 1970). Mechanic az orvosi pályát nem a klasszikus orvos szerep megnyilvánulásaként, hanem egyszerű foglalkozásként értelmezte, melyben a szolgáltatás jelleg erősödik meg (Mechanic, 1968). Ennél is tovább megy az a felfogás, mely az orvos-beteg szereprelációt a szakértő-kliens (pl. ügyvéd-ügyfél) kapcsolattal jellemzi (Buda, 1977).

A rendszer leginkább bírált két eleme az érzelmi semlegesség és az univerzalizmus. Az előbbi, mint túlhaladott követelmény, az utóbbi, mint nehezen teljesíthető feltétel vált a kritikák tárgyává. Az orvos szerep hagyományos felfogása – és ebben a megközelítésben nem Parsons az egyetlen – az orvosnak a betegtől való távolságtartását tartja kívánatosnak, nem pedig az együttérzés és az empátia megnyilvánulásait. A modern felfogás az érzelmi semlegesség helyett az empátiát, a megértést és a beteg lelkiállapotának figyelembevételét hangsúlyozza. Meglepő, hogy az utóbbi megközelítés nem találkozik az orvosok teljes egyetértésével. Különösen jellemző az ellenzés a gyógyíthatatlan betegek kezelőinek esetében, akik ezzel az érzelmi „befagyasztással”, semlegességgel a betegek súlyos testi állapotait kísérő lelki válságokba való bevonódás ellen védekeznek. Az univerzalizmus, vagyis minden beteg egyforma kezelése talán az orvos „gyarló” volta, természetes emberi tulajdonságai miatt is nehezen teljesíthető. Parsons igen optimista volt az orvos szakmai szocializációjának sikerességét illetően, bízva abban, hogy azzal elérhető az orvos univerzalizmusa. De mit kezdjen az orvos azokkal a betegekkel, akiket egyszerűen nem szeret, vagy akikkel nehezen boldogul, mert például nem hajlandók együttműködni?

A kötelezettségek szigorú rendszerén túl az orvost jogok is megilletik Parsons modelljében. Ezek a jogok a következők:

A beteg vizsgálatának joga: az orvos számára ez azt a lehetőséget jelenti, hogy szabadon behatolhat a beteg fizikai és személyes életterébe. A hétköznapi életben nem természetes helyzetek a vizsgálati körülmények között legitimálódnak, elfogadottá válnak ennek a jognak a következtében.
Autoritás: ez a jog az orvost felhatalmazza a beteg egészségét és betegségét illető döntések meghozatalára, a diagnózis meghatározására, a beteg kezelésének irányítására, és a beteg együttműködésének a gyógyulás érdekében való megkövetelésére.
Autonómia: valamennyi foglalkozás közül az orvos rendelkezik a legnagyobb mértékű szakmai autonómiával, mivel az orvosi szakma egyedül birtokolja a munkája feletti ellenőrzés jogát. Az orvostársadalom zártsága és a szakmai működés specifikumai miatt a kontrollmechaniznusok és a döntések gyakran elkerülik a társadalmi nyilvánosságot. Az orvosi döntéseknek külső résztvevők számára megkérdőjelezhetetleneknek kell lenniük.

Az orvost megillető jogok parsonsi felfogását is bírálatok érték. Különösen az autoritás és az autonómia túlzónak tartott megnyilvánulásai váltak kritika tárgyává. A túlzásba vitt autonómia veszélyeire már korábban felhívták a figyelmet a téma kutatói (Freidson, 1970). Ennek lényege, hogy a megnövekedett hatalom lehetőséget ad az orvosoknak arra, hogy a beteg nélkül hozzanak döntéseket és határozzák meg, mi a beteg érdeke. A megnövekedett autonómia velejárója lehet még a közpénzek feletti rendelkezés jogának az erről való beszámoltatás kötelezettsége nélkül való gyakorlása. Az utóbbi időben pedig a betegjogok érvényesítésének előtérbe kerülése az orvos autoritásának megkérdőjelezését, és nem egy esetben hagyományos szakmai autonómiájának csorbulását eredményezte.

Joggal érzik a modern orvostársadalom tagjai, hogy professzionális szerepük átalakulóban van, szekularizálódik. A sámán, varázsló, mágus titokzatos mindentudását felváltja az uniformizált szakmai ismeretek alkalmazása, a szolgálat-jelleg helyett pedig a szolgáltatási forma megerősödése.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 698 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A könyv második, átdolgozott kiadása számos olyan változtatást tartalmaz, amelyek az elmúlt évek tanítási tapasztalatai, valamint országunk Európai Unióhoz való csatlakozása miatt váltak szükségessé. Így az alapképzésen túli szakembereknek is javasolható, akik a mindennapos orvoslás feladatai túl a munkájukhoz kapcsolódó új szociológiai fogalmakkal és azok jelen világ magyarázataival naprakészen is tisztában akarnak lenni, és az új szociológiai kihívásoknak a mindennapjaikban megfeleljenek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/szanto-susanszky-orvosi-szociologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero