A betegszerep klasszikus leírását is Parsons dolgozta ki (Parsons, 1951). Az elmélet a betegviselkedést két összefüggésben, az orvos-beteg szerepkapcsolat és a társadalmi elvárások függvényében tárgyalja. A modellben a betegszerep alkotórészeit is – ugyanúgy, mint az orvos szerepnél leírtaknál – kötelezettségek és jogok jelentik. A beteg legelső és legfontosabb kötelessége Parsons szerint, hogy orvoshoz kell fordulnia. Ha ez megtörténik, bekövetkezik a beteggé minősítés, vagyis a betegség legitimációja.

 

 

Parsons elméletének ezt a részét is sok kritika érte. A kritikusok különösen két betegségtípus esetében tartották megkérdőjelezhetőnek a fenti kritériumok alkalmazhatóságát. Az egyik a pszichiátriai betegségek csoportja, melyeket a társadalom stigmával (előítélettel) sújt, megbélyegez (Goffman, 1974). A pszichiátriai betegeknek ugyanis sokszor nemcsak betegségük kínjaival, hanem a társadalom, a környezetük bántó és kirekesztő viselkedésével is meg kell küzdeniük. Az előítéletek, a megbélyegzés megnehezíti a pszichiátriai betegszerep felvételét, a betegség „vállalását”. Az orvoshoz fordulás kötelezettsége például ezekben az esetekben késleltetett, vagy egyáltalán nem következik be. A kritikusok másik csoportja szerint a krónikus betegségek esetében is eltérő viselkedésminták kidolgozására van szükség (Gordon, 1966). A krónikus betegek sokszor betegségük „szakértői” lesznek: betegségük hosszú ideje alatt sok tapasztalat gyűlik fel bennük, például gyógyszereikről, a különféle gyógyszerek hatásainak különbségeiről. Sokszor nem kapnak felmentést társadalmi, vagy foglalkozási szerepeik teljesítésének kötelezettségei alól. Betegek is, meg nem is. Ez a helyzet – melyet sokszor olyan „állapotnak” minősítenek az orvosok, mellyel együtt kell élni – a betegszerep új mintáit teremti meg (12. táblázat).