Az 50-es, 60-as évektől, amikor az orvostudomány már olyan beavatkozásokra volt képes, mint a szervátültetés, a szívkoszorúér „by-pass” műtét, a vese-dialízis, a csípőprotézis, a fájdalomcsillapítás vagy a krónikus betegségekkel járó mindennapi panaszok enyhítése, az orvostudomány mindenhatóságába vetett hit tovább erősödött. Az akut betegségek kezelésében és a műtéttel megoldható krónikus elváltozások kompenzálásában a modern orvoslás beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az állam hivatalosan támogatta, és törvényekkel védte a tudományos orvoslást, a laikus társadalom pedig a tudományos és gyakorlati eredmények hatására elfogadta legfőbb tekintélynek az egészség és betegség kérdéseiben.

Más kutatók (Strong, 1979) viszont nem tartják ezt a folyamatot töretlennek és problémamentesnek. A szakirodalomban egyre többen hangsúlyozzák, hogy a lakosságban megrendült a bizalom az orvostudománnyal szemben, és hogy az orvostársadalom egyeduralmi törekvéseit a laikusok egyre nagyobb gyanakvással figyelik. A kritikai álláspontot elfoglaló kutatók vezették be a medikalizáció fogalmát annak a jelenségnek a leírására, hogy az orvostudomány átlépte eredeti gyógyító hatáskörét, és olyan területekre is kiterjesztette illetékességét, amelyek korábban nem tartoztak alá (Illich, 1975, Zola, 1975). Ennek a folyamatnak részeként egyre több olyan állapot és viselkedésforma kap orvosi elnevezést, íródik le az egészség és betegség fogalmaival, amelyet korábban másféle, morális, ideológiai vagy az emberi természetből fakadó jelenségként értelmeztek. Az orvosi gyakorlat illetékessége alá utalódnak deviánsnak1 minősített jelenségek, és ezáltal az orvosra ruházódik a társadalmi normák2 betartatása és a normaszegés szankcionálása. Olyan viselkedéseket, amelyeket korábban rossznak minősített a társadalom, most betegnek minősít, mint pl. az alkoholizmust, a homoszexualitást, a túlzott kövérséget vagy a gyerekek fegyelmezetlen viselkedését, esetenként akár még a gyilkosságot is. Emellett betegségnek minősülnek olyan problémák is, amelyeket néhány évtizede nem tartottak annak. A szexuális élet, a termékenység, a gyermek viselkedése, az öregkori testi-szellemi állapot mind olyan területekké váltak, amelyekben ma helyénvaló az orvossal való konzultáció, noha alig egy emberöltővel ezelőtt az ezekkel kapcsolatos problémákat a család saját hatáskörében, hagyományosan kezelte. Szélsőségesebb álláspontok szerint az emberi életet a születéstől a halálig az orvostudomány ellenőrzi és irányítja (Foucault, 1979). A tudományos kutatások egyre inkább a testi folyamatok megismerésére és befolyásolására irányulnak. Ebbe a problémakörbe sorolják a kutatók a viselkedés genetikai összetevőinek vizsgálatát, a normalitás határainak megállapítását, az egészséges emberi test paramétereinek meghatározását és kontrollját. Az orvosi befolyás ezzel túllépett a beteg testen, illetve az egészségügyi intézményrendszeren. Egy jellegzetes vélemény szerint a medikalizáció következtében a laikus társadalom orvos- és orvoslásfüggő lett (Illich, 1975).