A népesség egészének vagy kisebb csoportjainak egészségi állapotáról a legegyértelműbb képet a halandósági (mortalitási) viszonyok adják. A mortalitási statisztikák használatának egyik legnagyobb előnye, hogy – szemben például a későbbiekben tárgyalásra kerülő megbetegedési (morbiditási) statisztikákkal – a „mérés” egy olyan állapot bekövetkeztén alapul, melynek megítélése egyértelmű. A halandósági statisztikák további előnyeként szokták említeni, hogy hozzáférhetőek, minthogy a mortalitási adatokat minden fejlett országban rutinszerűen gyűjtik. Sokan vélhetik úgy, hogy ez a megközelítés az egészségi állapotot egyetlen, az élet naptári évben számolt hosszában mért, kvantitatív mutatóra redukálja, bár valószínűleg kevesen gondolják azt, hogy az egészségi állapotnak nem ez a legfontosabb dimenziója. A későbbiekben azonban látni fogjuk, hogy a bonyolultabb (pl. csak az egészségesen megélt életéveket számba vevő) mérőszámok jól korrelálnak a mortalitási arányszámokkal – azaz ahol az embereknek átlagosan jobbak az életkilátásai, ott az egészségesen megélt évek is számosabbak. A halandóság mértékének legegyszerűbb mutatója a nyers mortalitási ráta. Ezt az arányszámot ugyan egyszerű kiszámítani, hiszen csupán az egy adott időszak (általában naptári év) alatt bekövetkezett halálesetek számát kell osztanunk azon népesség átlagos nagyságával, amelynek körében a halálozások bekövetkeztek (az eredményt pedig leggyakrabban tízezrelékben vagy százezrelékben fejezzük ki), használata azonban csak bizonyos esetekben célravezető. A nyers halálozási ráták (a halálesetek abszolút számához hasonlóan) elsősorban egészségügyi szolgáltatások tervezésénél, egészségügyi igények felmérésénél, illetve a klasszikus járványtanban használhatók. Népességcsoportok egészségi állapotának összehasonlítására a nyers arányszámok nem alkalmasak, mivel az egyes népességcsoportok (települések, országok) kormegoszlása eltérő lehet, és a halálozások az idősebb népesség körében jóval gyakrabban következnek be, mint a fiatalabbak között.

 

 

 

A korspecifikus mortalitási arányszámokon alapul egy másik igen elterjedt mutatószám, az úgynevezett várható élettartam kalkulációja is. A várható élettartam a kalkuláció időpontjában uralkodó mortalitási viszonyok indikátora. A várható élettartam azon a számításon alapul, hogy milyen hosszan élnének átlagosan egy olyan életkori csoport (kohorsz) tagjai, akik életük során pontosan ugyanolyan kor-specifikus mortalitási kockázatoknak lennének kitéve, mint amelyek abban az évben uralkodtak, amelyre számításaink vonatkoznak. Az északi és a nyugat-európai országokban a várható élettartam az 1970-es évektől kezdődően folyamatosan nő, míg a kelet-európai országok némelyikében stagnálás, néhol pedig komoly visszaesés volt érzékelhető az 1990-es évek folyamán.