A testi érzületek az önmagát egészségesnek tartó egyén esetében elhalványulnak a mindennapi tevékenységek során: az egyén alkalmazkodik a folyton változó körülményekhez, az események napi ritmusához, fenntartja a hangulat, az érzelmek, és a testi tapasztalatok egyfajta egyensúlyát. Tüneteknek, panaszoknak azok a testi változások minősülnek, amelyek kiemelkednek ebből az egyensúlyi állapotból, és így a „normálistól” való eltérésként jelennek meg. Mind a normálisra vonatkozó elvárások, mind az attól való eltérések észlelése és értelmezése nagy egyéni és társadalmi változatosságot mutat. Amint azt az 5. fejezetben láthattuk, az emberek sokkal több ilyen eltérést tapasztalnak, mint amennyivel orvoshoz fordulnak. Hasonlóan az egyéb testi tünetekhez, az orális tünetek előfordulása is igen gyakori. Feltételezhetnénk, hogy a fogászati problémák zavaró jellege következtében egyértelmű kapcsolat van a tünet észlelése és az orvoshoz fordulás között, ez azonban nincs így.

Természetesen a betegek leggyakrabban azért keresik fel a fogorvost, mert kellemetlen, esetleg fájdalmas tüneteket tapasztalnak. Még a látszólag rendszeres, preventív természetű orvoshoz fordulást is gyakran megelőzi valamilyen tünet észlelése. A 15. táblázatban egy 1985-ben végzett, tíz országra kiterjedő WHO vizsgálat adatait mutatjuk be. A táblázat adatai szerint a vizsgált területek lakosságának átlagosan valamivel több, mint a kétharmada utoljára valamilyen panasz miatt volt fogorvosnál.

Ugyanakkor sokan vannak, akik panaszaikkal nem fordulnak fogorvoshoz, még akkor sem, ha a tünetek igen fájdalmasak vagy kellemetlenek. A „tüneti jéghegy” jelensége tehát – vagyis hogy csak a „jéghegy csúcsa”, a lakosságban tapasztalt tünetek töredéke kerül az orvosi ellátás látókörébe – a fogászatban is megfigyelhető. Egy korábbi WHO vizsgálat szerint (16. táblázat) a fogfájás vagy a fog eltörése a lakosság kevesebb, mint kétharmadában vezetett a fogorvos felkereséséhez (vagyis a válaszadók egyharmada még ilyen tünetekkel sem fordult orvoshoz), annak ellenére, hogy mind a fájdalom, mind a fog eltörése egyértelműen jelzi az észlelés „abnormális” voltát, a beavatkozás szükségességét. Még az olyan egyértelműnek tűnő tünetek értelmezésében is, mint a fájdalom, nagy kulturális és társadalmi különbségek figyelhetők meg. A hasonló elváltozások miatt fellépő fájdalom csillapításához szükséges gyógyszer mennyisége is eltéréseket mutat a betegek társadalmi helyzete szerint. A társadalmi eltérések még nagyobbak a kevésbé fájdalmas tünetek (pl. az evés, ivás alatt tapasztalható fog-érzékenység), észlelésében és értelmezésében. Minél jelentéktelenebb a fájdalom, annál nagyobb hatása van a társadalmi-kulturális tényezőknek a tünet észlelésében és az arra adott válaszban. A kevésbé egyértelmű és zavaró tünetek, mint az íny enyhe, időszakos vérzése, az álkapocs-ízület kattogó hangja, a rágóizmok sajgása, vagy az éjszakai fogcsikorgás, még nagyobb teret engednek az egyéni értelmezésben a kulturális hatásoknak. Az előbb említett vizsgálatban az arc-duzzanatot vagy az íny problémáit a válaszadóknak csak egyharmada ítélte olyan tünetnek, amellyel orvoshoz kell fordulni. A többi panasz esetében az orvoshoz fordulás gyakorisága még alacsonyabb volt. A kevésbé fájdalmas, kevésbé egyértelmű, illetve gyakrabban előforduló tüneteket az emberek hajlamosak voltak figyelmen kívül hagyni, elnyomni, vagy maguk kezelni. Az „objektív” problémák és a tünetek laikus észlelése és értelmezése közötti különbség másik jellemző megjelenési formája az, amikor az egyén olyan panaszokkal keresi fel az orvost, amelyeket az orvos jelentéktelennek ítél, kezelését feleslegesnek tartja. A fogászat területén ez valószínűleg kevésbé gyakori, mint a gyógyítás más területein; elsősorban a fogszabályzásra való igényben tapasztalható ez a jelenség.

Egyes tünetek annyira gyakoriak, hogy már-már normálisnak tekintik őket; ilyen például a fogíny vérzése fogmosáskor, ami pedig periodontális zavarra utalhat, vagy a gyakori fejfájás, amit akár a rágószervek diszfunkciója is okozhat. Más tüneteket csak egyes társadalmi csoportokban tartanak „normálisnak”: a gyerekek mozgó vagy hiányzó fogát, az idősek foghíjait. A műfogsort viselők gyakran természetesnek tartják, hogy a rágás fájdalmat okoz, és inkább fájdalomkerülő technikákat alkalmaznak az étkezésben, mint hogy fogorvoshoz menjenek. A tünetek normálisként való értelmezését nevezzük a tünetek normalizálásának.

Amikor az egyén „abnormálisnak” minősíti a tünetet, akkor is több lehetőség közül választhat a problémával kapcsolatban. Ha a tünet nem korlátozza drasztikusan mindennapi életmenetében, megteheti, hogy figyelmen kívül hagyja. Kevés olyan orális tünet van, amely komolyan akadályozza a mindennapi tevékenységeket, ezért gyakori, hogy az egyén ezt a „megoldást” választja. Ha a tünetet nem lehet figyelmen kívül hagyni, akkor az egyén saját maga tehet valamit a tünet csillapítására (pl. vény nélkül kapható gyógyszert vesz be, tömény alkoholt fogyaszt, vagy borogatást, öblögetést, jegelést alkalmaz), különösen, ha olyan visszatérő problémáról van szó, amelyet korábban sikeresen kezelt az adott módszerrel. A környezetében levő laikusokhoz is fordulhat tanácsért vagy segítségért. A házilagos szerek, eljárások alkalmazásában, a népi gyógymódokban, a hiedelmekben és babonákban nagy kulturális változatosság figyelhető meg, de általánosságban elmondható, hogy napjainkban a házilagos szereket kiszorítják a vény nélkül kapható gyógyszerek és egyéb patikaszerek. A beteg természetesen úgy is dönthet, hogy fogorvoshoz fordul.

A fogorvoshoz fordulással kapcsolatos döntésben a tünetek jelentőségének mérlegelése mellett az egyén további tényezőket is figyelembe vesz. A betegviselkedésről szóló 5. fejezetben felsorolt társadalmi indítékok (munkában, fizikai tevékenységekben és/vagy társas kapcsolatokban való akadályoztatás, élettörténeti krízishelyzet, a környezet nyomása, illetve a tünetek jellegének hirtelen változása) az orális tünetek esetében is közrejátszhatnak az orvoshoz fordulásban, bár kisebb mértékben, mint az általános testi tünetek esetében. A kelleti a beteget, hogy szakorvos segítségét vegye igénybe. A munkában és a fizikai tevékenységekben az orális problémák kevésbé játszhatnak korlátozó szerepet; egy gyulladásban lévő fognak, a heves és tartós fájdalomérzetnek, vagy a szájüreg daganatos betegségének lehet ilyen korlátozó hatása.

A mérlegelés fontos szempontját jelentik azok az előnyök, amelyekkel a fogászati beavatkozás járhat. Előnyként elsősorban a megfelelő kezelés biztosítása, a panasz enyhítése, gyógyítása vehető számításba. Ha a beteg úgy ítéli meg, hogy a fogorvos nem tud segíteni, nem tudja elmulasztani a problémát, akkor nem fogja felkeresni. (Gyakori, hogy idős emberek panaszaikat az életkoruk természetes, és így megváltoztathatatlan velejáróinak gondolják, és ezért nem látják értelmét annak, hogy fogorvoshoz menjenek az adott panasszal.)

Előnyt jelenthet az is, hogy a fogorvoshoz fordulással az egyén legitimálja, mások számára elfogadhatóvá teszi panaszait. A környezet nem fogadja el a betegként való viselkedést (pl. azt, hogy az egyén a fogfájásra való hivatkozással kivonja magát bizonyos aktivitásokból), ha azt nem követi vagy gyógyulás, vagy egy krónikus betegség orvos általi megállapítása. Ha az egyén hosszasan szenved egy akut orális panasztól, és mindenféle gyógymódokkal kísérletezik, csak éppen fogorvoshoz nem fordul, előbb-utóbb elveszíti a környezet együttérzését és türelmét, és magára marad a problémájával. Az együttérzés feltétele, hogy az egyén tegyen meg mindent a gyógyulásáért, és adott esetben ez azt jelenti, hogy vesse alá magát a fogászati kezelésnek. (A beteg-szereppel járó előnyöket és kötelességeket a 8. fejezet tárgyalja részletesen.)