Szántó Zsuzsa, Susánszky Éva (szerk.)

Orvosi szociológia

5.3.1. Miért nem fordulnak az emberek azonnal orvoshoz a tüneteikkel?

A laikusok elsősorban helyzetüket, pillanatnyi állapotukat minősítik normálisnak vagy abnormálisnak, értékelésük nem kizárólag a tünetekre szorítkozik. Panaszaikat annak fényében fogják komolynak vagy komolytalannak tartani, hogy azok mennyire befolyásolják mindennapi életük alakulását. A mindennapi élet normalitásához mért fogalomhasználatuk eltér az orvosi felfogástól. Az orvos a problémát elsősorban a szervi abnormalitásban, a betegségben látja, míg a laikus számára a rossz egészségi állapot azokat a hátrányos változásokat jelenti, amelyek módosítják a társadalomban való funkcionálását és státuszát. A betegség az orvos és a beteg számára különböző jelentéssel bír.

A tünetek jelentkezése után a lakosság jelentős része nem fordul azonnal orvoshoz. A halogató vagy hárító magatartásnak sokféle magyarázata, oka lehet. Enyhe panaszok esetében az emberek nem igénylik az orvosi kezelést, mert úgy érzik, ezeket maguk is kezelni tudják. Ebben az esetben igazából nem beszélhetünk hárításról vagy halogatásról, egyszerűen csak arról van szó, hogy az emberek képesnek érzik magukat arra, hogy tüneteiket öngyógyítással megszüntessék. Visszatartó tényezőkről akkor beszélhetünk, ha felmerül az orvosi kezelés igénye, de a beteg valamilyen okból mégis halogatja vagy hárítja az orvoshoz fordulást. Az alábbi táblázat egy országos reprezentatív mintán végzett magyar felmérés adatait közli, arra vonatkozóan, hogy az emberek milyen okokkal magyarázzák fenti viselkedésüket.

Visszatartó tényezők az orvoshoz fordulásban (%)*

1. panaszai enyhék	68 ,1
2. tudja, mi a szükséges gyógyszer	55 ,1
3. nincs ideje	14 ,7
4. nincs türelme	17 ,9
5. fél az orvostól	5 ,7
6. felületes az orvosa	6 ,6
7. sok pénzbe kerül	1 ,8
8. nem tudja, kihez forduljon	2 ,9
9. nem akarja megtudni betegségét	5 ,7

*Egy válaszoló több tényezőt is megemlített (Csaba, Gál 1998)

Az emberek panaszaik, tüneteik többségét nem tekintik betegségnek, azokat megszokott jelenségként értelmezik, azaz normalizálják. A fejfájást például a legtöbb ember az élet természetes velejárójának tartja, a fájdalmak előfordulása az idősebbek körében elfogadottabbnak tűnik, mint fiatalok között, a köhögést pedig általában a dohányosok kezelik normális tünetként.

A laikusok a normális és abnormális jelenségeket bizonyos kritériumok alapján különböztetik meg. Ehhez a különbségtételhez nyilvánvaló, hogy a saját testükre, egészségükre vonatkozó ismereteiket is felhasználják. A testhez való viszonyulást, a tünetek felismerését, a probléma értelmezését, a panaszok megélését vagy a normalitásra vonatkozó elképzeléseket azonban jelentősen befolyásolják olyan tényezők, mint az egyén társadalmi helyzete, kora vagy neme. Ugyanazon mértékű szervi elváltozás két betegben nem csak eltérő fokú fájdalmat és panaszt okozhat, de társadalmi helyzetüket is eltérő mértékben érintheti. Az idősek, a krónikus betegek, vagy a hátrányos társadalmi helyzetűek számára a betegség, az egészséggel kapcsolatos problémák a mindennapi élet szerves, elkerülhetetlen részét jelentik, és számukra az orvosi beavatkozást igénylő állapotok határa is máshol húzódik.

Infarktuson átesett betegek körében azt vizsgálták, hogy milyen összefüggés írható le a tünetek jelentkezésének körülményei, a tünetek értelmezése és az orvoshoz fordulás között. A tapasztalatok szerint ha a fájdalom váratlanul érte a beteget, nagy valószínűséggel azonnal orvoshoz fordult. De még ilyen esetekben is a betegek jelentős része először valamilyen mindennapi diagnosztikai kategóriába sorolta a tüneteket: pl. gyomorrontással vagy más, enyhe betegséggel magyarázta. Csak amikor a tünetek hosszabb ideig nem illettek bele a feltételezett betegségről alkotott képbe, amikor már lehetetlen volt a szokásos, ismert folyamatokkal magyarázni a testi tapasztalatokat, akkor született meg a döntés, hogy orvosi segítséget kell igénybe venni (Cowie, 1976).

A tünetek normalizálása az orvosi ellátás igénybevételének szempontjából egyfajta tartózkodó magatartást jelent. Ilyen például a kivárás, a hezitálás, a tünetek negligálása vagy hárítása, a félelem, a tanácstalanság vagy a bizalmatlanság.

A magyar vizsgálatok (Lehmann, Polonyi, 1998) szerint a késleltetett orvoshoz fordulás leginkább a 30-39 éves férfi korosztályokra, ezen belül pedig a vállalkozókra, a szakképzetlen fizikai munkásokra és a munkanélküliekre jellemző. A vállalkozók és a szakképzetlen fizikai munkások körében gyakran találkozunk azzal az érveléssel, hogy a mai munkaerőpiaci helyzet illetve az intenzív munkavégzés követelményei nem teszik lehetővé számukra a leállást, vagy azt, hogy hiányozzanak a munkahelyükről. Ez fajta önsorsrontó viselkedés gyakran jellemzi a munkanélkülieket is. Itt már nemcsak a tünetek normalizálásáról van szó, hanem arról is, hogy a betegség valós észlelése mellett akadályok merülnek fel az orvosi kezelés igénybevételét illetően.

Lakossági vélemények szerint az orvoshoz fordulást gátló tényezők közül az ellátás során a betegre háruló költségeknek van a legnagyobb szerepük. A költségek egyrészt időráfordítást (pl. rendeléseken való várakozás) jelentenek, másrészt anyagi veszteségek formájában jelennek meg. A tünetek jelentkezésekor a betegnek mérlegelnie kell, hogy milyen megterheléssel, költséggel járhat az, ha gyógykezelést vesz igénybe, és milyen kár származhat abból, ha ezt nem teszi. A döntéshozásban a költség-haszon elemzés racionalitáson alapuló szabályait alkalmazza (Fabrega, 1974), és ennek alapján kér orvosi segítséget vagy tartózkodik az orvosi ellátás igénybevételétől. Az esetek többségében azonban sem a betegek, sem pedig hozzátartozóik nincsenek tisztában a számításba veendő kezelésmódokkal, valamint azok költségeivel és hasznával, továbbá azt sem tudják, hogy az adott panaszt mennyire kell komolyan venni. Ezekben az esetekben éppen a bizonytalansági tényezők tisztázása miatt fordulnak orvoshoz, azzal a céllal, hogy az orvos döntse el, hogy szükség van-e beavatkozásra (Robinson, 1971).

Az anyagi természetű meggondolások mögött elsősorban a munkából való kiesés valós és feltételezett veszteségei (pl. táppénz, elbocsátástól való félelem) állnak, és csak ezután következnek a kezelésből származó plusz kiadások terhei (pl. hálapénz, privát kezelés költségei). Az orvoshoz fordulást gátló vagy visszatartó tényezők között jelentős szerepet játszik az orvosokkal, az egészségügyi ellátással szembeni bizalmatlanság. Az emberek a gyógyulás reményében fordulnak orvoshoz, a kezeléstől tüneteik, panaszaik megszűnését vagy enyhülését várják. Az orvos szaktudása iránti bizalmatlanság, amely a felületes, hibás vagy sikertelen kezelések miatt alakulhat ki, gyakran a betegeknek a hivatalos medicinától való elfordulását eredményezheti. Az elégedetlenség megnyilvánulhat a műhibaperek számának növekedésében, az ún. alternatív terápiák iránti kereslet fellendülésében, vagy egyszerűen abban a halogató magatartásban, amely a legvégsőkig igyekszik kitolni az orvoshoz fordulás időpontját.

Az egészségügyi ellátás iránti bizalmatlanság nemcsak az orvosi szaktudással, hanem az orvos viselkedésével, az ellátás körülményeivel szemben is megnyilvánulhat. Az egészségügyi ellátórendszer hiányosságai, a rosszul felszerelt, gyógyszerellátási problémákkal küszködő és túlzsúfolt egészségügyi intézmények, a paraszolvenciáról (hálapénz) szóló elképesztő történetek, a nem megfelelő betegtájékoztatás, az orvos-beteg kapcsolat személytelensége stb. mind a bizalom megrendülését okozhatják. A bizalmatlanság felerősítheti a beteg félelmét, szorongását, újabb gátakat építve a kapcsolatfelvétel kezdeményezése elé.

A beteg nem csak azért félhet, szoronghat, mert úgy véli, nem fog megfelelő kezelésben, ellátásban részesülni, hanem azért is, mert az orvos által szembesülnie kell majd betegségével. Ez a hárító magatartás, amit akár „struccpolitikának” is nevezhetünk, jelentős mértékben gátolhatja az egyént abban, hogy tüneteivel, panaszaival orvoshoz forduljon.

Társadalmi tőke

A hagyományos orvos-beteg viszonyban a beteg az orvosba helyezi bizalmát, az orvos pedig a beteg érdekében hasznosítja szaktudását. Újabban az Egyesült Államokban ez a bizalom megrendült, amit a betegek által a kezelőorvosuk ellen benyújtott műhibakeresetek számának óriási növekedése bizonyít. Mindez oda vezetett, hogy nőtt bizonyos orvosi kezelések ára a műhibára vonatkozó biztosítás miatt; néhány orvos felhagyott a magánpraxissal és – legalábbis egy városban – a szülészek megtagadták, hogy ügyvédnőket vagy ügyvédfeleségeket kezeljenek. A bizalom megcsappanása és a megnövekedett hajlandóság arra, hogy bepereljék az orvost a rosszul végződött kezelés után, azoknak a társadalmi viszonyoknak a hiányára mutat, amelyekre a bizalom épülhetne, és az orvosi ellátás költségesebbé válásához és rosszabb elérhetőségéhez vezet (Coleman, 1990).

A gátló vagy visszatartó tényezők között jelen vannak az egészségügyi rendszer szerkezetéből és működéséből eredő sajátosságok is. Így például a községek, a kisebb települések lakói számára az egészségügyi intézmények megközelítési lehetőségei rosszabbak, a szakorvosi ellátás igénybevétele nehézkesebb.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a tünetek, panaszok észlelése során az emberek jelentős része nem fordul azonnal orvoshoz, mert azokat megszokott, normális jelenségként értelmezi, és ha beavatkozásra van szüksége, akkor először saját tapasztalatai és tudása alapján igyekszik kezelni, megszüntetni ezeket a problémákat. Az orvoshoz fordulás természetes gátját az egészség-betegség értelmezése jelenti. Gátló, visszatartó tényezőkről valójában akkor beszélhetünk, ha az egyén egészségi állapotát kedvezőtlennek tartja, tüneteit, panaszait abnormális jelenségként érzékeli, értelmezi, de mégsem kér orvosi segítséget. Ez a betegviselkedés visszavezethető a kezelés költségeire, a bizalmatlanságra, a félelemre, a tájékozatlanságra és az ellátórendszer hiányosságaira.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 698 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A könyv második, átdolgozott kiadása számos olyan változtatást tartalmaz, amelyek az elmúlt évek tanítási tapasztalatai, valamint országunk Európai Unióhoz való csatlakozása miatt váltak szükségessé. Így az alapképzésen túli szakembereknek is javasolható, akik a mindennapos orvoslás feladatai túl a munkájukhoz kapcsolódó új szociológiai fogalmakkal és azok jelen világ magyarázataival naprakészen is tisztában akarnak lenni, és az új szociológiai kihívásoknak a mindennapjaikban megfeleljenek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/szanto-susanszky-orvosi-szociologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero