Ahhoz, hogy megértsük az orvosi hivatás speciális helyzetét, abból kell kiindulni, hogy milyen sajátos konstrukció a munka tárgya: a betegség és az ember. A betegséget minden korban és társadalomban kitüntetett figyelem övezi: a betegség nem csupán biológiai „meghibásodás”, hanem megváltoztatja az egyén társadalmi helyzetét is, mivel alkalmatlanná teszi korábbi szerepei gyakorlására. A tartós betegség az egyén számára státuszvesztést okozhat, bizonyos betegségek tömeges vagy az átlagosnál nagyobb arányú megjelenése pedig (pl. a pszichés betegségek vagy egyes járványok) a társadalom zavaraira enged következtetni. A betegség nemcsak az egyén és környezete viszonyát változtatja meg, de a beteg ember feje felett ott lebeg a halál rémképe is. Így az egészség szorosan kapcsolódik a társadalom értékrendszeréhez, a társadalom tagjai erős érzelmi szálakkal kötődnek hozzá. Az átlagember korunkban is viszonylag keveset tud testének működéséről, és a legtöbben nem vesznek tudomást saját biológiai mechanizmusaikról mindaddig, amíg a működésben valami zavar nem keletkezik. Annak ellenére, hogy racionálisan nem megmagyarázható számukra a betegség kialakulása és elmúlása, hisznek abban, hogy a betegség valamilyen formában leküzdhető. Bár a siker valószínűsége egyre nagyobb, a kezelés bizonytalansági faktora a legmodernebb orvostudományi módszerek esetén is igen jelentős. Ilyen feltételek mellett törvényszerű, hogy megjelenjen a betegséget több-kevesebb sikerrel leküzdeni tudó „karizmatikus személyiség”: a sámán, varázsló, pap vagy az orvos. Így magyarázható a karizma hivatalivá válása: nem az egyén „karizmatikus hatalma” az elsődleges, hanem a karizma tárgya, amelyre törvényszerűen kiépül a „karizmatikus hivatal” minden olyan társadalomban, amely a problémák megoldására intézményeket hoz létre. A „hivatali karizma” mentén pedig létrejön a hivatásrend.