Szántó Zsuzsa, Susánszky Éva (szerk.)

Orvosi szociológia

6.3.2.3. A klinikai tanulmányok időszaka

A klinikum már a szereptanulás és a szerepek „finomításának” időszaka, amikor a diákok végre betegek közelébe kerülhetnek, felvehetik a hivatást szimbolizáló fehér köpenyt. A betegek ettől kezdve doktor úrnak, doktornőnek szólítják, s az orvostanárok is gyakran kollégának, kolleginának nevezik őket. A betegágy melletti gyakorlatok és az ezeket irányító orvosok nemcsak lehetővé teszik, de bátorítják is a különböző orvosszerepek kipróbálását.

A képzés utolsó szakaszára a hallgatók egyre erőteljesebben érzik a kívülállóktól feléjük áradó megbecsülést, tiszteletet. Azt is tudják már, hogy hogyan kell viselkedniük ahhoz, hogy ezt ne veszítsék el. Jogosnak tartják a magas társadalmi presztízst, megerősödik bennük a „kiválasztottság” tudata, úgy érzik, különlegesen hasznos, fontos és felelősségteljes munkát végeznek, s ezért megilletik őket bizonyos kedvezmények, kiváltságok.

A hallgatók legfontosabb célja az egyetemi felvételkor a betegeken való segítés és az emberekkel való közvetlen kapcsolat, de az egyetem végére ezeket az értékeket felváltja a tudományos szemlélet és készségek fontossága, és a betegség megoldandó tudományos problémát jelent inkább, mint a beteg ember személyes problémáját. A tudomány és az orvosi technológia magasra értékelése, valamint a technikai bravúrokra képes orvos ethosza az oktatókat és a hallgatókat egyaránt jellemzi. Ennek az értékrendnek jobban megfelel a fizikai, laboratóriumi és egyéb technikai eszközökön alapuló betegvizsgálat és diagnózisalkotás, mint a beteg részletes kikérdezését alkalmazó anamnézis-felvétel. Ennek megfelelően a klinikai gyakorlatok során a hallgatóknak a bonyolult vagy ritka, titokzatos betegségekben szenvedő betegeket mutatják be inkább, az orvos heroikus harcát a beteg életéért és a halál állandó fenyegetését, nem pedig a gyakoribb és egyszerűbben kezelhető eseteket, amelyekkel majd az orvosi praxis során leggyakrabban találkoznak. Ebben az időszakban a rejtett szakmai szocializáció során többek között két igen fontos, a gyógyító folyamattal kapcsolatos attitűd elsajátítása megy végbe.

Az állandó bizonytalansághoz való adaptáció. A medikusok életében a bizonytalanság több szinten is megjelenik: egyrészt be kell látniuk, hogy a modern nyugati orvostudományt alkotó elméletek, tények és készségek hatalmas tömegét nem képesek elsajátítani, így tudásuk sohasem lesz tökéletes, és bármikor kerülhetnek olyan helyzetbe, amelyet hiányos ismereteik miatt nem tudnak megoldani. Másrészt azt is be kell látniuk, hogy a modern orvostudomány sem tud választ adni minden kérdésre, a tudományos ismeretek maguk is hiányosak és korlátozottak, gyakran csak valószínűségeket, nem pedig bizonyosságokat tudnak nyújtani. Harmadrészt csaknem lehetetlen megállapítani, hogy ha a (leendő) orvos nem tud megoldani egy helyzetet, akkor az saját ismereteinek hiányosságaiból ered-e, vagy a tudomány korlátaiból. A bizonytalanság első szintjével a diákoknak a képzés preklinikai szakaszában kell megbirkózniuk. A második és harmadik szintet a klinikai tanulmányok megkezdésekor élik át, amikor a valóságos betegekkel való találkozáskor egyszerre kell tapasztalniuk saját tudásuk és az orvostudomány ismereteinek határait. Megtanulják, hogy bár az orvosnak kételkednie kell saját tudásában és az orvostudomány lehetőségeiben, mégis döntéseket kell hoznia, és cselekednie kell.
Az érzelmek eltávolítása. Ez elsősorban ahhoz szükséges, hogy a szenvedő beteggel szemben egyensúlyban tudják tartani a szakmai objektivitást és az emberi együttérzést. Ennek a beállítódásnak az elsajátítása már a boncteremben megkezdődik, amikor meg kell tanulniuk elvonatkoztatni attól, hogy a holttest, amit tanulmányoznak, nemrégiben még élő ember volt. A betegekkel való klinikai találkozáskor hasonlóképpen meg kell tanulniuk elvonatkoztatni a szituáció intim, esetenként erotikus tartalmától (pl. kérdéseket kell feltenni a beteg emésztésével vagy szexuális életével kapcsolatban, meg kell érinteni a beteg meztelen testét, megvizsgálni a nemi szerveket stb.), és meg kell tanulniuk a betegek gyakran erős érzelmektől fűtött reakcióinak kezelését. Bizonyos betegtípusokkal (pl. súlyosan beteg gyermekekkel, mentális betegekkel, öregekkel, az együttműködést megtagadó betegekkel, haldoklókkal) való találkozás különösen nagy érzelmi terhet jelenthet. A klinikai időszak vége felé a kezdeti túlzottan nagy érzelmi azonosulás fokozatosan átadja a helyét az érzelmek eltávolításának, annak a képességnek, hogy miközben aggódnak a rájuk bízott betegért, objektív távolságtartással kezeljék az „esetet”.

Az orvosi hivatással való azonosulás lépésenként, folyamatosan következik be (Sági, 1991). A szakmai szocializáció három fázisa jól elkülöníthető annak bemutatásával, hogy hogyan alakul a diákok pályával való azonosulása az egyetemi évek során (6. ábra). A betegekkel szembeni „orvostudat” nem a tényleges orvosi tudástól függ, hanem annak lehetőségétől, hogy a hallgató tagja lesz az orvostársadalomnak. Már a sikeres felvételi után is a diákok 24 százaléka orvosként viszonyul a betegekhez. Másodév után, amikor „az már biztos, hogy orvosok lesznek, csak az nem, hogy mikor”, a diákok kétharmada érzi orvosnak magát a betegekkel való kapcsolatában. Ennek elsősorban az az oka, hogy ettől kezdve a diákok olyan szakmai gyakorlatokat végeznek, ahol fel kell venniük az orvosszerepet. Ugyanakkor ebben az időszakban még a szülőkkel, más diákokkal – tehát más laikusokkal – szemben inkább diáknak érzik magukat a hallgatók.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1389orsoa_685/#m1389orsoa_685 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1389orsoa_685/#m1389orsoa_685)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1389orsoa_685/#m1389orsoa_685)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

6. ábra. Az orvosi azonosulás változása az orvosképzés folyamán.

Hasonló ugrás az orvosokhoz való viszonyulásukban harmadév után következik be, amikor a képzésben klinikai tárgyak is szerepelnek, tehát már tényleges gyakorlati orvosi tudásuk is van. A „teljes jogú” orvossá válás csak a diploma kézhez kapása után történik, az ötödéveseknek is csak egyharmada tekinti magát kollégának orvosok társaságban. Az ápolónőkkel kapcsolatban pedig évfolyamtól függetlenül a hallgatók döntő többsége inkább orvosnak érezte magát, mint diáknak.

A hallgatók tehát szétválasztják a laikus világot a hivatás világától. Az egészségügyön kívül még laikusként definiálják magukat, az egészségügyi intézményen belül azonban már „elhelyezkednek a hierarchiában”, érzékelik a szerepelvárásokat, és ehhez alakítják saját helyzetük értékelését is annak függvényében, hogy a pályára való szocializáció mely fázisában vannak. Meg kívánjuk jegyezni, hogy ez a három lépcsős szocializáció nem kizárólag az orvosi képzésre jellemző. Ugyanezeket a folyamatokat figyelhetjük meg minden olyan foglalkozásra való szocializáció esetében, amely hivatásnak tekinthető, illetve a hivatás státusz elérésére törekszik.1

1	A hagyományos katonatiszti pályára való szocializáció folyamatát jól nyomon követhetjük Ottlik Géza: „Iskola a határon” című könyvében. Napjainkban a közgazdászképzésben mutatkoznak hasonló jelek, ami egyik bizonyítéka annak, hogy a közgazdász-társadalom igyekszik elérni a hivatásstátuszt.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 698 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A könyv második, átdolgozott kiadása számos olyan változtatást tartalmaz, amelyek az elmúlt évek tanítási tapasztalatai, valamint országunk Európai Unióhoz való csatlakozása miatt váltak szükségessé. Így az alapképzésen túli szakembereknek is javasolható, akik a mindennapos orvoslás feladatai túl a munkájukhoz kapcsolódó új szociológiai fogalmakkal és azok jelen világ magyarázataival naprakészen is tisztában akarnak lenni, és az új szociológiai kihívásoknak a mindennapjaikban megfeleljenek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/szanto-susanszky-orvosi-szociologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero