Az orvostudomány fejlődése az elmúlt mintegy 200 évben növelte az orvosok tekintélyét, erősítette speciális társadalmi státuszukat. Látszólag ellentmondás tehát, hogy napjainkban éppen ez a tudományos fejlődés kezdi bomlasztani az orvosok magas társadalmi megbecsültségét. Ha azonban logikusan továbbgondoljuk a bevezető fejezetekben említett tényt, miszerint a magas presztízs egyik alapja az, hogy a tevékenységnek nagy legyen a bizonytalansági faktora, de ugyanakkor nagy legyen a siker valószínűsége is, láthatjuk, hogy a speciális státusz eléréséhez a „siker” és a „bizonytalanság” megfelelő arányú jelenlétére van szükség. Ha túlságosan nagy a siker valószínűsége, akkor a gyógyítás elveszíti misztikus varázsát. Minden jel arra mutat, hogy az orvostudomány fejlődése elérte e kritikus határt. Túlságosan sikeres, túlságosan nagy a valószínűsége annak, hogy meg tudja gyógyítani a betegségeket, így a gyógyító személy már nem számít olyan különleges, karizmatikus képességgel rendelkező egyénnek, mint amilyen a korábbi társadalmak orvosa volt. (Ne tévesszen meg bennünket az a tudat, hogy a betegek természetesen továbbra sem tudják, hogy hogyan, mi módon gyógyította meg őket az orvos. Az átlagemberek többsége nem tudja, hogy hogyan működik az elektromosság a lakásában, csak használja, s ettől a ténytől a villanyszerelő presztízse nem nő.)