A strukturális, mondatszerkezeti jelzések fontos támpontot jelenthetnek a lehetséges jelentések bizonyos fokú korlátozásában (erre a folyamatra néhányan ’szintaktikai csizmahúzás’-ként utalnak, bővebben l. a 10. fejezetben). Brown (1957) klasszikus vizsgálataiból kiderült, hogy 3–4 éves korban a gyerekek a szó szintaktikai kategóriáját felhasználhatják a jelentés kitalálásában. Későbbi kísérleti vizsgálatok azt is megmutatták, hogy már 17 hónapos kisgyerekek különbséget tudnak tenni a megszámlálható és megszámlálhatatlan dolgok között pusztán az új szót tartalmazó mondat szintaxisa alapján. Egy olyan kép esetén, amelyen két kéz egy tálban valami konfettiszerű anyagot dagaszt, a gyerekek az Ez egy szib mondatban a szib-et a tálnak, az Ez szib mondatban a konfettiszerű anyagnak értelmezik. Ha azt hallják, hogy Ez a szibés (itt jobban működik az eredeti angol This is sibbing), a szib-et igének véve a dagasztást tekintik a szib jelentésének.) A szintaktikai információ hatása nem független azonban a megnevezési kontextustól. Ha a gyerekek a tulajdonnévi interpretációt sugalló Ez Zav (This is Zav) szerkezetet hallják, és egy ismerős fajtájú plüssállatot, például egy kutyát látnak, akkor a szintaxis alapján elvárható értelmezést választják, vagyis a Zav a kutya neve lesz. Ha egy ismeretlen fajtájú játékszörnyet mutatnak nekik, akkor felülírják a szintaktikai jelzést, és az új tárgy kategóriájaként értelmezik a zav szót (Hall 1991). Az előzetes tudás más esetekben is fontosabb: az Ez a kutya piffi (This dog is piffy) szintaktikai szerkezet használatakor a gyerekek az új szóra (piffy) a tulajdonnévi értelmezést részesítették előnyben, ha tipikus háziállat szerepelt az első főnév helyén. Nem tipikus háziállatok (pl. hernyó) vagy tárgyak esetén inkább a melléknévi értelmezést választották.