A fejezet a pragmatika fő elméleteinek történeti áttekintésén keresztül a fontosabb pszicholingvisztikai eredményeket foglalta össze. Természetesen az egyre növekvő szakirodalomból csak azokat a munkákat említhettük meg, amelyek együttesen jól illusztrálják egyrészt a tudományág elméleti sokszínűségét, másrészt pedig a kísérleti vizsgálatok meghatározó szerepét ebben a fejlődésben. A pragmatika ugyanis a kezdetektől jelentős változásokon ment keresztül. Austin híressé vált William Jameselőadásai az igazságfeltételes szemantika állításait kérdőjelezték meg, majd a későbbi pragmatikusok, főként Grice és Clark a nyelvhasználók közti együttműködést és a közös tudást emelték ki mint a sikeres kommunikáció meghatározó tényezőit. A pragmatika nem-nyelvi természete és a mentális folyamatokkal való összefonódása azonban csak a relevanciaelmélet megjelenésekor került előtérbe, ami Reboul és Moeschler (2000) szerint elég különös, tekintve, hogy a kognitivizmus elindulása és Austin első előadásai majdnem egy időre, az 50-es évekre tehetők. A kísérleti pragmatika eredményei rávilágítanak a kognitív folyamatok jelentőségére, valamint arra, hogy ezeknek a hatásoknak a működésbe lépését nem feltétlenül előzik meg a formai jellemzők: a pragmatika kevésbé elsődleges, mint a szintaxis vagy a szemantika. Inkább egy interaktív folyamatról beszélhetünk, melynek értelmében a különböző információk (szintaxis, nyelvi szemantika, kontextus, szituáció, gyakoriság) már a mondatfeldolgozás korai szakaszában interakcióba lépnek egymással. Komplex jelenségekről van tehát szó, melyek ugyanakkor megkérdőjelezik a pragmatika mint önálló és jól körülhatárolható tudományterület létezését, főként a szemantika újabb elméletei felől nézve. Jackendoff (2002) felfogásában például a jelentés nem választható el a konceptualizációtól, s így a „jelhasználótól”: a nyelv konceptuális megközelítésének értelmében egy mindenre kiterjedő szemantikának nemcsak a nyelvi jelentést kell magában foglalnia, hanem a pragmatikát, a preceptuális megértést, a „testesült” (embodied) kogníciót, a gondolkodást és tervezést, valamint a szociális/kulturális jelentést is. Más kérdés, hogy – ha a Peirce–Morris-féle jelelméletből indulunk ki, melynek értelmében a pragmatika a jeleknek és azok használóinak viszonya, akkor – az egész pszicholingvisztika valójában pragmatika.