Amint már fentebb említettem, az itt vizsgált nyelvek alapszórendje SOV. Ugyanakkor mindegyikükben előfordulnak olyan mondatok is, amelyek nem a főigére végződnek. A szakirodalomban általánosan elfogadott nézet szerint e nyelvekben elsősorban a mondat információszerkezete, valamint az egyes összetevők információszerkezeti szerepe határozza meg, hogy valamely összetevő megjelenhete a főige után (Siegl 2013, 361; Stapert 2013; Asztalos et al. 2017; Wagner-Nagy 2018; Däbritz 2022; Mus–Surányi 2025).1 A leírásokból az is kiderül, hogy a vizsgált nyelvek eltérnek abban, milyen típusú információszerkezeti szerepű összetevőket engednek meg a főigét követő pozícióban (Siegl 2013; Stapert 2013; Nikolaeva 2014; Wagner-Nagy 2018; Däbritz–Mus 2019; Mus–Surányi 2025).

 

 

A tundrai nyenyec ige utáni összetevőinek szemantikai funkcióját vizsgálva találunk olyan példákat, amelyekben az igét követő elem az előző mondatban – vagy tágabb értelemben a szövegelőzményben – elhangzott információt pontosítja, illetve kiegészíti új információval (Nikolaeva 2014; Mus–Surányi 2025). Az ilyen típusú ige utáni összetevőket a szakirodalom hagyományosan hozzáfűzésnek (afterthought) nevezi (Chafe 1994; Averintseva-Klisch 2008a,b; Simard–Schultze-Berndt 2011), amit a (32) példa szemléltet. Ezen kívül, Mus–Surányi (2025) rámutat, hogy a tundrai nyenyec megenged olyan ige utáni összetevőt is, amely egy topikus, a diskurzusba már bevezetett mondatelemet ismétel meg. Ezt a típust a szakirodalom rendszerint jobbra kihelyezésnek (right dislocation) nevezi (Simard–Schultze-Berndt 2011). Fontos rámutatnunk arra, hogy a tundrai nyenyecben mindkét esetben szintaktikailag externális az igét követő összetevő. A többi vizsgált nyelv nyelvtana – Stapert (2013) dolgán leírását és elemzését leszámítva – nem vizsgálja szintaktikailag az igét követő összetevőket, így ezek alapján nem egyértelmű, hogy a többi nyelv is megengedi-e az ilyen externális elemeket. Mivel azonban a hozzáfűzés típusú szerkezeteket az általános szakirodalom szinte univerzálisnak tekinti (Derbyshire 1981), azt feltételezem, hogy a három további vizsgált nyelvben is előfordul legalább ez a típus. És valóban, Siegl (2013, 361–363), aki szerint az erdei enyecben is szigorúan érvényesül a mondatok igevégűségének szabálya, két olyan kivételes esetet is leír, amelyekben az ige utáni összetevő szemantikai és szerkezeti szempontból a tundrai nyenyecben bemutatott típusokhoz hasonlóak, azaz externálisak. Az egyik ilyen eset, amikor a beszélő megakad, kijavítja az elhangzottakat, vagy újrakezdi a mondatot (Siegl 2013, 363), bár erre a típusra példát nem közöl. A másik esetben egy határozói összetevő késleltetve, azaz az igét követően jelenik meg, nem pedig a mondatban a szokásos pozíciójában. Ezt a szerkezettípust szemlélteti a (33) példamondat.

 

 

Értelmezésem szerint a (34) példamondat is egy ilyen szerkezetet illusztrál a nganaszanban. A példában az ige mögött álló névmási alany pontosítja a korábban elhangzott információt, azáltal, hogy azonosítja a birtokos személyét, azaz a hozzáfűzéshez hasonló szemantikai műveletet hajt végre. Wagner-Nagy (2018, 389) szerint ugyanebben a mondatban az elöl álló tárgy topik szerepű, ezért kerül a mondat bal perifériájára. Ez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az ige mögötti, kitett alany valóban egy hozzáfűzés típusú ige utáni összetevő legyen. A mondat másik lehetséges értelmezése az, hogy az ige mögötti névmási alanyon hangsúly van – erre utalhat, hogy hangsúlytalan kontextusban az ilyen elem várhatóan nem lenne kiejtve.

 

 

Végül pedig Stapert (2013, 247) példát is mutat arra, hogy a dolgán nyelvben megengedett a hozzáfűzés. Elemzése szerint az ilyen típusú szerkezetekben a dolgánban is rendszerint intonációs szünet található az ige után. Ezt a típust a (35) példában mutatom be.

 

 

A kérdések tárgyalása során már említettem, hogy az erdei enyec, a nganaszan és a dolgán nyelvekben előfordulnak olyan nem igevégű mondatok is, amelyekben a főige a mondat bal szélén egy feltételezett fókuszpozícióba kerül, és egyben a mondat leghangsúlyosabb elemévé válik. Ilyen esetekben minden nem hangsúlyos, ismert vagy régi információt hordozó összetevőnek ki kell kerülnie a fókusz tartományából, így azok az ige mögött maradnak. Ezt a műveletet a szakirodalom háttérbe helyezésnek (backgrounding) nevezi (Simard–Schultze-Berndt 2011). Siegl (2013, 363) megfigyelése szerint az ilyen igekezdetű szórendet az erdei enyec anyanyelvi beszélők általában elutasítják, kivéve, ha a mondat elején álló főigére nagyon erős hangsúly esik. Bár Wagner-Nagy (2018) nganaszan nyelvtana nem tárgyalja ezt a típusú szerkezetet, az adatainak átvizsgálása során több példát is találtam rá. A dolgánban ezzel szemben jól dokumentált jelenségként szerepel (Däbritz 2022, 424–432). Fontos különbség az előző típusokhoz képest, hogy ebben az esetben az igét követő összetevő már nem externális, tehát ugyanannak a mondatnak egy összetevője, amelyben a főige is szerepel.

 

 

A nganaszanban és a dolgánban ezeken túl olyan nem igevégű mondatszerkezetek is előfordulnak, amelyekben a főhangsúly az ige mögötti összetevőre esik, vagyis az ige utáni összetevő lesz fókusz szerepű. Wagner-Nagy (2018) nganaszan nyelvtana ezt a típust sem tárgyalja, de a kötetben közölt adatok alapján ilyen szerkezetek is kimutathatók. A dolgán esetében Däbritz (2022, 424–432) bemutatja ezt a szórendtípust. A (37a–b) példák illusztrálják az ige utáni fókuszt a nganaszanban és a dolgánban.

 

 

Végül Stapert (2013, 246–248) szerint a dolgánban olyan mondatszerkezet is előfordulhat, amely SVO szórendet mutat, és amelyben minden mondatrész új információt hordoz, vagyis az ige utáni összetevő a diskurzus szempontjából semleges. Az általa bemutatott példák azonban ezt az értelmezést nem támasztják alá meggyőzően, mivel ezek inkább az igén megjelenő fókuszra, vagyis a háttérbe helyezés szerkezetére emlékeztetnek. Ezek közül az egyiket a (38) példamondat szemlélteti. Emiatt ezt az elemzést nem tudom megerősíteni.

 

Összefoglalásként az alábbi (39) szemlélteti, hogy a vizsgált nyelvek milyen típusú összetevők megjelenését engedik meg az ige után.

 

 

Ezek után térjünk rá annak vizsgálatára, hogy a kérdőszós kifejezések ige előtti szintaktikai viselkedése, valamint a nem igevégű mondatok információszerkezete miként járul hozzá annak magyarázatához, hogy a tárgyalt nyelvekben a főige után nem állhat kérdőszós kifejezés.