Jelen dolgozat feltételezése szerint azok a beszélők, akik számára már az utóbbi, a tagadószó közvetlen beillesztésén alapuló levezetés volt a tagadás „alapértelmezett” változata a szintaxisban, ezen szintaxis alapján értelmezték a megszakított szórendű változatot is. Tehát a Piñón (1991) által leírt, az igekötőt a mondat fókuszában tartalmazó szerkezetet tulajdonítottak neki: azt feltételezték, hogy az igekötő–tagadószó–ige szórend az igekötő további, a NegP feletti fókuszpozícióba történő mozgatása révén áll elő. Mivel a megszakított szórendű mintázat a legtöbb tagmondattípusban igen megritkult a változás vége felé, a gyakoriság már nem gátolta a pragmatikailag jelölt értelmezésmód létrejöttét, és vélhetőleg a hangsúlyviszonyok is segítették ugyanezt. Azt ugyanis feltételezhetjük, hogy a megszakított szórendű tagadásban eredetileg is az igekötő volt hangsúlyos, és a tagadószó ehhez hangsúlytalanul tapadt (a régebbi forrásokban nem szórványos a két elem egybeírása). A fordított szórendű tagadásban a tagadószó hangsúlyos, azonban ha fókusz áll előtte, akkor az törli a mögötte álló elem hangsúlyát, így a mögötte álló tagadószóét is. A változás bemenetét és kimenetét így lehet sematizálni: (ˈVM – NEG – V)[PredP] > ˈVM[F] – (NEG – V)[NegP]. A reanalízis kulcsa tehát a tagadószó előtt álló, hangsúlyos igekötő volt, amely fókuszként értelmeződött át, és ezzel együtt járt a tagadott igekötős ige nyomatékos értelmezése, vagyis így jelenhetett meg az új funkció, az emfatikus tagadás.

Úgy gondolom, hasonló keretben közelíthető meg az egyenes szórendű felszólítás nyomatékos felszólítássá való átértelmezése, bár ebben az esetben több feltételezéssel kell élni. Ezek közül az első feltételezés az, hogy a felszólító mondatok is igevégűek voltak eredetileg, azaz a fordított szórend megjelenése ebben a környezetben is változás eredménye. Ez a változás azonban feltehetően korábbi, mint ami a tagadó mondatok esetében megfigyelhető: egyrészt – bár ez ismét csak feltételezés – az obi-ugor nyelvi párhuzamok alapján lehetnek ugor gyökerei, másrészt az ómagyar korban már lényegesen gyakoribb a fordított szórendű változat. Bárhogy legyen is levezethető szintaktikailag ez az eredeti, igevégű felszólítás, az innovatív változat (l. Varga 2011) ismét csak tartalmaz egy magasabban lévő funkcionális fejet, ahová az ige mozgatással kerül, maga mögött hagyva az igekötőt. Az egyenes szórendű felszólítás nyomatékos olvasatának kialakulása pedig ugyanúgy történhetett, mint a megszakított szórendű tagadás esetében. A mai, nyomatékos értelmezésű egyenes szórendű felszólításnál Varga (2011) azt feltételezi, hogy az igekötő itt is fókuszpozícióba mozog, azaz főhangsúlyt kap. Azok az egykori beszélők, akiknek a nyelvtanában már nem volt benne az egyenes szórendű felszólítás mint jelöletlen mintázat (azaz akiknél az alapértelmezett változat a mozgatással levezetett, fordított szórendű felszólítás volt), az igekötő–ige szórendű felszólító mondatokat feltehetően újraelemezték, és így „magyarázták” a számukra atipikus mintázatot, azaz olyan szerkezetet rendeltek hozzá, melyben az igekötő egy további mozgatás miatt előzheti meg a felszólító módú igét.

A változás szerkezeti oldalának leírása szempontjából leginkább a progresszív, ill. egzisztenciális olvasatok megjelenése problematikus. A bemeneti szerkezet esetében Gugán és Hegedűs korábban említett írása alapján az feltételezhető, hogy az igekötő itt az ige mögött marad, azaz nem kerül mozgatással a predikatív frázis specifikálójába. Azok, akiknek a nyelvtanában ez a mozgatás már kategorikus, azaz a komplex predikátum mindig a látható szintaxisban jön létre (l. Gugán–Hegedűs 2024), az igét követő igekötőt tartalmazó mintázathoz (neutrális kontextusban) ismét csak olyan szerkezetet társíthattak, amelyben az ige egy magasabb funkcionális projekcióba mozgott, maga mögött hagyva az igekötőt. Kézenfekvő, hogy ez a projekció az aspektusjelöléssel lehet kapcsolatban, és Csirmaz (2008) levezetésére támaszkodva a jelölt az AspP lehetne, melynek – e szerint a megközelítés szerint – a specifikálóját kötelező kitölteni, méghozzá a hozzá legközelebb lévő összetevővel. Ha a PredP specifikálója ki van töltve (igekötővel vagy más igemódosítóval), akkor az ezt kitöltő összetevő mozog a felette lévő frázis fejébe, de ha üres, akkor maga az ige mozog. Ha azonban az AspP imperfektív, akkor a telicizáló igekötők (azaz azok az igekötők, amelyek azt jelölik, hogy az adott eseménynek végpontja van, melynek elérésével az esemény lezárul), ill. igemódosítók szemantikai okokból nem mozoghatnak az AspP specifikálójába, így ezekben az esetekben is maga az ige mozog, így áll elő a fordított szórend. Az azonban, hogy ez szerkezetileg hogy függ össze az ómagyar kori komplex igeidőrendszer háttérbe szorulásával, és hogyan vezethető le a változás, további, elsősorban elméleti megközelítésű kutatást igényel, s ugyanez érvényes az egzisztenciális olvasat létrejöttére is.

A fenti bizonytalanságok ellenére egyféle következtetés talán mégis levonható. Az exaptációnak a szórendi változások feltehetően igen kedvező környezetet teremtenek: a változás következményeként háttérbe szoruló szórend, amely korábban gyakoribb, akár kanonikus volt, jelölt változatként fennmaradhat, például különböző pragmatikai funkciókat kódolva (információs szerkezet, emfázis). A változási folyamat során, annak feltehetően a vége felé a beszélőknek az a csoportja, amelynek a számára az új szórendi változat a kanonikus, a kiszorulóban lévő mintát saját, innovatív szintaxisa alapján értelmezi. Ennek alapján (is) jöhetnek létre az új funkciók, olvasatok. Ez persze nem tesz lehetővé olyan típusú általánosításokat, mint a grammatikalizációs folyamatok jellegzetes ösvényei, ilyen szempontból érvényes az exaptációra a megjósolhatatlanság; ahogy Haiman (2017, 66) fogalmaz, „előrejelezni nem lehet, csak visszatekintve megállapítani, milyen kreatív módokon hasznosítható a lom.” A kreativitás azonban ebben az esetben feltehetően a beszélő grammatikáján alapul, annak az elemzési-értelmezési lehetőségeire épül.