Mint arról fentebb szó esett, az új terminussal kapcsolatban az egyik fő kérdés az, hogy szükség van-e egyáltalán egy új címke bevezetésére, vannak-e ennek a változásnak olyan tulajdonságai, amelyek csak erre jellemzőek, illetve hogy az így számontartott változások tanulmányozása segíthet-e abban, hogy többet tudjunk meg a nyelvi változásokról általában véve. Mivel a legszorosabban érintkező kategóriák a reanalízis és a grammatikalizáció,1 az alábbiakban ezeknek az elhatárolási lehetőségéről esik szó, bár röviden és vázlatosan, javaslat jelleggel.

 

A három változástípus közös vonása, hogy a változás mechanizmusa a reanalízis: egy bizonyos mintázatnak a hallgató/beszélő új szerkezetet tulajdonít. Lényegükben különböznek azonban abban, hogy ez milyen alapon történik. Grammatikalizáció esetében (az elsődleges és a másodlagos grammatikalizáció esetében egyaránt) a változási ösvényeket a forrásdetermináció rajzolja ki: „a grammatikalizáció forrásául szolgáló szerkezet egyértelműen meghatározza az ösvényt, amelyet a grammatikalizációs folyamat követ, s így az ennek következtében létrejövő grammatikai jelentést is” (Bybee et al. 1994, 9). Exaptáció esetében a bemeneti forma funkcióvesztése miatt nem lehet forrásdeterminációval számolni, innen is következhet az ilyen típusú változások különleges, rendhagyó jellege.

 

Ugyanezt a problémát Joseph (2016, 51) – a korábban összefoglaltakkal összhangban – már kijelentésként közelíti meg: „a beszélőket nem érdekli, hogy mi a státusza a [változás bemenetéül szolgáló] anyagnak; sokkal inkább az érdekli őket, hogy milyen eredményeket érnek el az anyag újszerű felhasználásával.” Átugorva azt az igencsak problémás kérdést, hogy mit gondolhatunk a beszélők ilyen típusú érdeklődéséről, azzal aligha lehet egyet nem érteni, hogy a változás bemenetének nyelvtörténeti jellemzői is azon dolgok egyike, amelyekkel a beszélők nem foglalkoznak, pontosabban: ez egész egyszerűen nem része a kompetenciájuknak. Ilyen értelemben tehát a fenti kérdésekre is az a válasz adható, hogy valóban nem egyetlen változás a funkcióvesztés és az új funkcióra történő alkalmazás. Ami véleményem szerint lényegileg megkülönbözteti az exaptációt a grammatikalizációtól, az a változás speciális bemenete. Az azonban erősen problematikus, hogy mi tekinthető funkciótlan elemnek (morfémának, szintaktikai szerkezetnek) egy nyelvben, hogyan állapítható meg, hogy valami lom-e, és az ilyetén jelleget talán azon keresztül a legkönnyebb bizonyítani, hogy megvizsgáljuk, feltételezhető-e olyan változási folyamat, melynek eredményeként eredeti funkcióját elvesztette, azaz lommá vált. A funkcióvesztés folyamatának vizsgálata tehát inkább módszertani szempontból fontos: lehetővé teszi az exaptáció bemenetének azonosítását, de magának az exaptációnak nem része. Véleményem szerint mindebből következik is, hogy az ilyen típusúnak tartható változások tanulmányozása éppenséggel segíti a diakrón folyamatok megértését, hiszen az ismerhető meg így, milyen módokon történhet nyelvi innováció, hogyan és hányféleképpen jöhet létre valami új.