A magyar nyelv SOV szórendű állapotát, melyben a véges alárendelés csírája megjelenhetett, nem őrzik írásos dokumentumok; már legelső nyelvemlékeinkre is az igekezdetű alapszórend jellemző (É. Kiss 2014a). Az SOV mondatszerkezetet még őrző ősmagyar nyelvállapotra az a 19. század végén és a 20. század első felében lejegyzett, feltehetőleg egynyelvű vagy hanti/manysi-domináns kétnyelvű beszélőktől gyűjtött hanti és manysi szövegekből következtethetünk. E szövegekben egyetlen mondattípus emlékeztet véges beágyazott mondatot tartalmazó alárendelő szerkezetre, pontosabban egyetlen mondattípust fordítanak a mai adatbázisok alárendelő szerkezettel. A szerkezet első tagmondata gyakran időhatározói, helyhatározói vagy módhatározói szerepű. Például:

 

E mondatokat korrelatív szerkezettel fordítják oroszra, angolra, magyarra. A korrelatív szerkezet első tagmondata szabad vonatkozó mellékmondat. Az ezt követő főmondatban a mellékmondat vonatkozó névmására kitett vagy implicit mutató névmás, mutató névmást tartalmazó kifejezés vagy mutató névmási határozószó utal vissza (l. pl. Lipták 2009; 2012). A vonatkozó névmás vagy határozószó [+maximális] jegyű, azaz univerzális értelmű; így egy korrelatív mondatot bevezető amikor ’amikor csak’-kal, ’bármikor’-ral egyenértékű (néhány kontextust, például az egyszeri, megismételhetetlen cselekvést, történést jelentő predikátumok kontextusát kivéve).

 

 

Ha a meghatározatlan névmás tagmondatában nincs olyan látható operátor, mely köthetné, akkor vagy láthatatlan kérdő operátortól kötött kérdő névmásként, vagy egzisztenciális lezárással kötött határozatlan névmásként értjük. A leíró nyelvészet két- vagy háromfunkciójú névmásokként, határozószókként utal az ilyen névmásokra (Sipos 1991, 391; D. Mátai 1991, 422; Juhász 1991, 478; Haader 1995, 571). A (4a–d) alatti mondatokban az első tagmondatok névmási határozószóinak kérdőszóként való értelmezése nem ad koherens olvasatot, ezért minden bizonnyal határozatlan névmási határozószóként kell őket értelmeznünk. Ha korrelatív szerkezetet bevezető vonatkozó névmási határozószók volnának, [+maximális] jegyet, azaz, ’bármikor’-nak megfelelő univerzális jelentést tulajdoníthatnánk nekik, azonban a fenti példák többségében egyszeri eseményekre, például (4b)-ben egy egyszeri felébredésre, (4c)-ben egy egyszeri találkozásra utalnak. Az is vonatkozó névmási határozószóként való elemzésük ellen szól, hogy többnyire nem állnak mondatkezdő helyzetben.

 

 

Mindezek alapján (4a–d) a következőket jelenthette, amikor lejegyezték őket:

 

 

Ma, amikor a hantiban – orosz hatásra – már megjelent a kérdő névmással azonos alakú vonatkozó névmással bevezetett jelzői vonatkozó mellékmondat (Csepregi 2012; Dékány et al. 2020), a fenti hanti példák kezdő mondatait szabad vonatkozó mellékmondatként értelmezik, sőt (4a) és (4c) kezdő mondata kontextusából kiragadva akár univerzális jelentésű korrelatív mellékmondatként is felfogható (’Amikor csak vadat, halat keresve járkál….’; ’Ahol csak találkozott a medvével….’). Keletkezésükkor azonban valószínűleg nem ez volt az olvasatuk. Az ómagyar további érvet szolgáltat amellett, hogy a hantiban és a manysiban megfigyelt szerkezet első tagmondata – legalábbis eredetileg – határozatlan névmásként értelmezett meghatározatlan névmást tartalmazott: a hasonló ómagyar szerkezetek kezdő tagmondatában a meghatározatlan névmás vala- prefixummal ellátott határozatlan névmással, illetve névmási határozószóval váltakozik – l. a (7)–(10) alatti példapárokat.2 A (7a) példa ha eleme névmási időhatározószóként szerepel (erre utal mondatbelseji, pontosabban a fókusz utáni VP-n belüli helye); mára e korábbi funkciója már csak a valaha, néha, soha névmásokban él tovább.

 

 

Belyaev és Haug (2020) szerint a (4) és (6) alatti obi-ugor példákkal és a (7)–(10) alatti magyar példákkal illusztrált szerkezetek a korrelatív mondat grammatikalizálódásának első lépéseit képviselik. Belyaev és Haug szemantikai megfontolásokból arra következtet, hogy a korrelatív szerkezet forrása egy mellérendelő mondatpár, melynek első tagmondata határozatlan névmást tartalmaz – ahogy ezt az obi-ugor példákban láttuk. A korrelatív szerkezet kialakulásának feltétele az első tagmondat határozatlan névmásával anaforikus viszonyba lépő összetevő jelenléte a második tagmondatban (amennyiben nem rejtett vagy implicit névmásról, névmási határozószóról van szó, e főmondati korrelátumot aláhúzással jelölöm). Az anaforikus viszony lehetővé teszi, hogy az első tagmondatot a második tagmondattal kifejezett állítás topikjaként értelmezzük. Ekkor már alárendelő viszonyban áll a két tagmondat. A topik–komment szerkezet megengedi egy olyan implicit – generikus vagy feltételes – operátor feltételezését, melynek a topik a restriktora és a komment a nukleáris hatóköre. Az univerzális korrelatív olvasat e rejtett feltételes operátor következménye. (Ezt a gondolatot fejti ki és igazolja adatokkal Bende-Farkas (2014b) szemantikai elemzése is; a korrelatív mellékmondat névmásának [+maximális] jegyét Bende-Farkas is a szerkezet feltételes interpretációjának tulajdonítja.) A fenti magyar példák – a (7a) kivételével – a korrelatív szerkezet kialakulásának e második fokát képviselik: a határozatlan névmási határozószót (vagy határozatlanként funkcionáló meghatározatlan névmási határozószót) tartalmazó első tagmondat feltételes mondatként értelmeződik, és a feltételes operátor hatókörében kap a határozatlan névmási határozószó univerzális jelentést. Ennek megfelelően A magyar nyelv történeti nyelvtana általános névmási szerepet is tulajdonít a vala- névmásoknak és névmási határozószóknak (D. Mátai 1991, 422; Haader 1995, 571). A határozatlan névmás, névmási határozószó univerzális olvasatáért felelős ha feltételes kötőszó olykor meg is jelenik a mondat élén:

 

 

A (7b) és a (8)–(11) alatti mondatok már korrelatív szerkezetek, a névmási határozószónak a korrelatív mondatokra jellemző univerzális olvasatával. Mint a tanulmány 5. része bemutatja, ez a mondattípus lesz a forrása a vonatkozó határozói mellékmondatok különféle fajainak. A korrelatív mondatból kialakuló szabad és lexikális fejű vonatkozó mellékmondatokban létrejön a vonatkozó névmás és névmási határozószó kategóriája, és ez visszahat a korrelatív szerkezetre is: idővel a korrelatív szerkezetben is ezek veszik át a feltételes operátortól kötött határozatlan névmás helyét és szerepét.

 

Klemm Bende-Farkas (2014b) és Belyaev és Haug (2020) elméletét megelőlegezve már rámutat a ma korrelatívnak nevezett szerkezetben rejlő feltételes jelentésmozzanatra. A vonatkozó névmások általa feltételezett eredeti kérdő funkcióját és kérdő intonációját azonban nem támasztják alá sem történeti adatok, sem a rokon nyelvekben megfigyelhető változások.