Guszev szerint a tundrai enyecben nagyon gyéren dokumentált az ‑i- szuffixum, ezért szerintem indokolt felvetés, hogy az enyecbe átvételként került a nganaszanból. A képző jelentése anterior, ’korábbi’, ’előző’ jelentéssel. Több esetben lexikalizálódott a képzett szó jelentése, pl. ŋuəďəə ’(láb)nyom’ < ’láb’. A ‑ďəə képző része lett a ’jövő múlt’ future-in-the-past/necesszitatív alakoknak és az irrealis desztinatív ‑tətətəəďəə ’az, aminek X -szé kellett volna válnia (de nem lett)’ toldalékaként is szerepel.2 Nagyon úgy tűnik, hogy a nganaszan rendszerben megtalálhatók a megszakított múlt időnek azon kiterjesztései, amelyeket Plungianék is felsoroltak mint tipológialag tipikus jellemzőket (l. 2.2. pont). Az enyecben és a nyenyecben a névszói múlt idő kifejezhető predikatív ragozással, egyszerűen „nincs szükség” egy ilyen képzőre, szemantikailag talán nincs különbség az enyec/nyenyec harmadik személyű, múlt idejű névszó és a nganaszan ‑ďəə képzős múlt idejű névszó között. A különbség inkább a szintaxisban látszik: utóbbi gyakran másodlagos állítmányként is értelmezhető, előbbi viszont mindig elsődleges predikátum. Az alábbi nganaszan mondat (16) állítmánya a təitʼü szó, a nʼüənə nʼüədʼәәðɨ szerkezet tartalmazza a múlt időre utaló képzőt, szó szerint a ’gyerekem gyereke (aki már nem gyerek)’: