Az egyik talán leggyakrabban említett közös vonás – amely több további szerkezeti egyezés kiindulópontja is – az, hogy a mondat fő összetevői rendszerint alany–tárgy–ige (SOV) sorrendben követik egymást a fő- és a mellékmondatokban egyaránt (pl. Grenoble 2000; Malchukov 2003; Anderson 2005; Siegl 2013, 363; Stapert 2013, 242–258; Nikolaeva 2014, 214; Wagner-Nagy 2018, 363; Däbritz 2022, 357). Az (1) példa ezt a szórendi elrendezést illusztrálja annak a négy északnyugat-szibériai nyelvnek az adataival, amelyekkel ez a tanulmány részletesen foglalkozik.

Egy másik tényező, amely hatással van az SOV szórend felszíni realizációjára, az összetevők információszerkezeti szerepével függ össze (Siegl 2013, 363, 370–377; Stapert 2013, 241; Nikolaeva 2014, 214; Wagner-Nagy 2018, 19, 363, 379, 388; Däbritz 2022, 357, 424, 431–438). Mivel az információszerkezeti szerepek – mint a topik és/vagy a fókusz – az itt tárgyalt nyelvekben bizonyos esetekben szintaktikailag is kódolva vannak, az egyetlen stabil szórendi szabály az igevégűség marad.

Ahogyan a tanulmány későbbi részében (l. 5. pont) látni fogjuk, az igevégűség sem érvényesül minden esetben szigorú szintaktikai szabályként, mivel mindegyik vizsgált nyelvben – eltérő módon ugyan, de – megfigyelhetők ettől való eltérések. A szakirodalomban a nem igevégű szórendi konfigurációk megjelenését gyakran az alapszórend típusának változásaként értelmezik ezekben a nyelvekben – és tágabb értelemben az egész térségben beszélt nyelvekben is –, vagyis annak jeleként, hogy a nyelvek az eredeti SOV-szórendtől az SVO-típus felé mozdulnak el (vö. Grenoble 2000; Gruzdeva 2000; Malchukov 2003; Anderson 2005; Stapert 2013; Wagner-Nagy 2018; Pakendorf 2010). Az SOV > SVO szintaktikai változás során általánosan megfigyelt jelenség, hogy az ige utáni pozícióban megjelenő összetevők köre bővül; más szóval, egy eredetileg az ige utáni elemek körét szigorúan korlátozó nyelv idővel lehetővé teheti egyre több összetevő megjelenését az igét követő pozícióban (van Kemenade 1987; É. Kiss 2013; Asztalos et al. 2017; stb.). A szintaktikai változás szempontjából ezért releváns megvizsgálni azt is, hogy a feltételezett változási folyamatban egyes nyelvek mely összetevőket nem engednek meg az ige után és a megfigyelt mintázatból milyen következtetésekre juthatunk a nyelvek szerkezetét illetően. E tanulmány középpontjában ezért egy olyan, a vizsgált nyelvekben korábban megfigyelt, szintaktikai szabályszerűséget feltételező általános tendencia áll, amelynek értelmezésével a szakirodalom eddig érdemben nem foglalkozott. Ez a szabály a kiegészítendő kérdő mondatokban korlátozza a kérdőszós kifejezés igét követő megjelenését (Siegl 2013, 355–360; Wagner-Nagy 2018, 383; Däbritz 2022, 387–388; Mus 2022). Ezt a szintaktikai korlátozást a tundrai nyenyecből vett (2a) és (2b) példák illusztrálják. Ezek azt mutatják, hogy a mondat nem tekinthető grammatikailag jól formáltnak, ha a kérdőszó – akár alanyi, akár tárgyi szerepben – az ige mögé kerül. Ezzel szemben a (2c) és (2d) példák világosan jelzik, hogy ugyanezek a kérdőszók az ige előtti tartományban jól formált, grammatikus mondatot eredményeznek.

Ez a tanulmány ezért a (3) példában bemutatott szintaktikai megszorítás két aspektusát vizsgálja. Egyrészt azt, hogy a kérdőszós kifejezések hogyan helyezkednek el az ige előtti tartományban ezekben a nyelvekben, és hogy a megfigyelt mintázatok segítségével meg tudjuk-e magyarázni, miért tiltott a kérdőszós kifejezés ige mögötti megjelenése. Másrészt azt, hogy milyen típusú összetevők fordulhatnak elő az ige után, és van-e az ezekre az ige utáni pozícióban megjelenő összetevőkre vonatkozó olyan szintaktikai vagy pragmatikai megszorítás, amely összefüggésbe hozható a kérdőszós kifejezések korlátozott szórendi viselkedésével.

A kérdőszókra vonatkozó általános nyelvészeti megfigyelésekre (pl. Baker 1970; Beck 1996; 2006; Beck–Kim 1997; Hagstrom 1998; Kim 2002) alapozva e tanulmányban amellett érvelek, hogy a vizsgált északnyugat-szibériai nyelvekben a kérdőszók kompozicionális jellegűek, vagyis határozatlan névmásokból és üres kérdő operátorokból épülnek fel. A határozatlan névmást ez a testetlen kérdő operátor – ami egy magasabb szintaktikai pozícióban helyezkedik el – köti. Ezt elsősorban az az empirikus bizonyíték támasztja alá, hogy az ige előtti tartományban a kérdőszókat nem előzhetik meg operátorok szintaktikai intervenció miatt. Továbbá találunk bizonyítékot arra is, hogy a kérdőszók egy csoportja változatlan alakban határozatlan névmásként használatos; továbbá esetenként topik-egyeztetést válthatnak ki az igén. Így tehát a kérdőszós kifejezések azért nem fordulhatnak elő az ige mögötti pozícióban – még azokban a nyelvekben sem (mint például a nganaszanban vagy a dolgánban), ahol egyébként fókusz szerepű összetevő állhat az ige után –, mert az ige utáni tartomány kívül esik a zéró kérdő operátor hatókörén. Következésképpen az operátor nem tudja szintaktikailag kötni az ige után álló kérdő névmást.

Ez az elemzés arra enged következtetni, hogy mivel az ige utáni pozíció kívül esik a néma kérdő operátor hatókörén – amely számára magas szintaktikai helyet tételezek fel –, az ige utáni pozíció a vizsgált nyelvekben szintaktikailag externális, vagyis annak a mondatnak a határain kívül helyezkedik el, amely a testetlen kérdő operátort tartalmazza. Ennek megfelelően a megfigyelt mintázat arra utal, hogy a vizsgált nyelvek szintaktikai értelemben továbbra is igevégűek. A tanulmány az alábbi felépítést követi. A 2. rész bemutatja a vizsgált nyelveket, ismerteti azokat a szempontokat, amelyeket a nyelvek kiválasztása során vettem figyelembe, valamint az elemzett adatokat és forrásokat. A 3. részben részletesen bemutatom a tanulmány tárgyát képező szintaktikai korlátozást. A 4. rész a kérdőszós kifejezések ige előtti szintaktikai viselkedését tárgyalja, míg az 5. rész a főige utáni tartomány információszerkezeti sajátosságaira összpontosít. A 6. részben javaslatot teszek a szintaktikai megszorítás értelmezésére, a 7. rész pedig összefoglalja a tanulmány főbb megállapításait.