Szántó Zsuzsa, Susánszky Éva (szerk.)

Orvosi szociológia

7.5. Az orvosok kiégettsége

„Fáradt vagyok reggel, amikor felkelek, és egy új munkanappal kell szembenéznem. Egyre érzéketlenebbé válok a betegeimmel, klienseimmel szemben. Nem érdekelnek a hozzám forduló emberek problémái. Egyre többet igénylem a szabadnapokat, és mostanában mintha gyakrabban lennék beteg is.” (részlet egy orvosinterjúból)

A kiégés (burn-out) a hivatással összefüggő stressz egyik tünete, válasz a krónikus lelki megterhelésre. A folyamat azonban lassan, hosszú évek alatt fejlődik ki, ezt jelzi az angol szakkifejezés nyelvi alakja is: a burn-out a folyamat, a burned-out a végállapot leírására szolgál. A kiégés során ciklikus ismétlődések figyelhetők meg. Kezdetben a pszichés tünetek a jellemzők, később jelennek meg a testi zavarok.

Melyek a kiégés vezető tünetei?

A testi zavarok leginkább alvászavarban, krónikus fáradtság- és fájdalomérzésben, testsúlyváltozásban jelennek meg. További magatartási és érzelmi tünetek a kóros koffein-, nikotin-, alkohol- és gyógyszerfüggésben, evészavarokban, szorongásban, szakmai és önértékelési problémákban válnak szembetűnővé.

A kiégés-szindróma az 1970-es években került be a szakirodalomba, mint a „krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő emocionális és mentális kimerülés” állapota. Központi motívuma a negatív beállítódás – önmagunkkal, a munkával, az élettel szemben –, valamint az idealizmus, az energia és a céltudatosság elvesztése. Az emberi problémákkal való foglalkozás ára sok esetben a segítők saját pszichés egyensúlyának felborulása.

A kiégés kutatása az 1980-as években új fordulatot vett. Christina Maslach amerikai kutató a kiégést többdimenziós jelenségként írta le: olyan tünet-együttesként, amelyben az emocionális kimerültség, a deperszonalizáció és a teljesítménycsökkenés egyszerre van jelen (Maslach, Jackson, 1981).

Az emocionális kimerültség a fáradtságot, a krónikus kimerültséget, az álmatlanságot, a megbetegedési hajlamot és az egyéb pszichoszomatikus panaszokat jelenti.

A deperszonalizáció negatív, cinikus beállítottságot jelent mind a betegekkel (ügyfelekkel, kliensekkel, tanítványokkal, diákokkal), mind a kollégákkal szemben, valamint magába foglalja a társadalmi kapcsolatok beszűkülését, a visszahúzódást is.

A harmadik fontos faktor a teljesítmény csökkenése, a sikertelenség és a tehetetlenség megélése, az elismerés hiánya és a túlterheltség.

A kiégés hullámzó módon zajlik le, szakaszai a következőképpen különíthetők el:

Idealizmus,
Realizmus,
Stagnálás,
Frusztráció,
Apátia.

Kezdetben túlzottan nagy lelkesedés, felfokozott energikusság, a kollégákkal való élénk kapcsolattartás jellemzi. Lelkesedés a szakmáért, a kliensekért történő intenzív fáradozás, a munka során megismert betegekkel, kliensekkel való túlzott azonosulás. A magánélet és a munka túlzott összefonódása, a munkahelyi és a magánéleti szerepek összemosódása figyelhető meg.
A „realizmus” fázisában a személy higgadtabbá válik, szakmája iránti túlzott lelkesedése kiegyensúlyozott elköteleződésbe fordul. A személy képes elválasztani a jogos és teljesíthetetlen feladatokat. Kooperatív együttműködés kialakítására képes kollégáival, a munkáját érdeklődéssel és türelemmel végzi. Megteremti a távolságtartás és a beteggel való együttérzés egyensúlyát. Nyitott a kreatív tervek, kezdeményezések iránt.
A „stagnálás/kiábrándulás” fázisában csökken a személy önmagával szembeni elvárása, így csökken a teljesítőképesség, az elkötelezettség, a nyitottság. A klienssel való kapcsolat a bevált rutinokon nyugszik, és csak a feltétlenül szükséges dolgokra korlátozódik. A kollégákkal való kooperatív kapcsolat leépül, a szakmai beszélgetések egyre terhesebbé válnak az egyén számára.
A „frusztráció” fázisára már a visszahúzódás, az ellenséges viszonyulás a jellemző. A kliensek becsmérlése, az ellenséges szándék feltételezése jellemzi a személyt, egyre gyakrabban él különböző hatalmi jellegű eszközökkel (pl. büntetések, szankciók). A szakmai és közéleti tevékenységtől visszahúzódik, értelmetlennek, üresnek tartja hivatását. Kezdeti értékrendje felborul, saját tudásába vetett hite meggyöngül.
Kialakul egy olyan, apátiával jellemezhető állapot, amellyel az adott személy a valós és/vagy feltételezett kudarcok ellen védekezik. Kitér az akadályok elől, kerüli a kihívásokat, kockázatokat, jellemzően elhanyagolja feladatait. Betegekkel való kapcsolata a minimálisra korlátozódik, szakmai munkája sematikussá válik. A kollégákkal kerüli az érintkezést, jellemző lesz rá a helyzet megváltoztathatatlanságába vetett hit. A fáradtság, közöny, fásultság elmélyül, az illető teljesen elveszíti régi motivációját. Elhatalmasodik rajta az eredménytelenség és reménytelenség érzése. Depresszió és különböző pszichoszomatikus betegségek jelenhetnek meg. A teljes kiégettség állapotában a személy munkaképtelenné, önpusztítóvá válik. Ekkor a testi és lelki veszélyeztetettség egyaránt jelen van.

Magyarországon még nem készült az orvosokat célzó átfogó, a kiégés jelenségére összpontosító vizsgálat. A nemzetközi kutatások azonban a kiégés vizsgálatában figyelemre méltó eredményeket hoztak:

Az Egyesült Államokban 2001-ben 5700 orvost vizsgáltak a kutatók, a kiégés előfordulási gyakorisága 22%-os volt (Linzer és mtsai, 2001).
Ugyancsak az Egyesült Államokban vizsgálták az onkológus szakorvosok kiégését. Az eredmények megdöbbentőek: a vizsgált szakemberek több mint felénél (56%) a kiégés kimutatható volt (Whippen és mtsai, 1991).
Egy Nagy-britanniai kutatásban 5 szakorvosi csoportot vizsgálva a kiégés arányát 1994-ben 32%-osnak, 2002-ben (azonos módszerekkel) 41%-osnak találták (Ramirez és mtsai, 1996).
Finnországban a férfi orvosok esetében a legmagasabb kiégési pontszámokat elérők szakág szerinti bontásban a következők voltak: az általános orvosok, a foglalkozás-egészségügyi orvosok, a pszichiáterek, a gyermekpszichiáterek, belgyógyászok, onkológusok, tüdőgyógyászok, és bőrgyógyászok. Nők esetében az alábbi területeken volt jellemző a magas kiégés: általános orvos, a foglalkozás-egészségügyi orvos, radiológus, belgyógyász, neurológus, tüdőgyógyász és bőrgyógyász. Mindkét nem esetében a legmagasabb kiégési pontszám azoknál volt megfigyelhető, akik egészségügyi központban dolgoznak (főleg általános orvosok és nem szakorvosok). E területeket a magas munkaterhelés, a kiszámíthatatlan munkaidő és az állandó bizonytalanság problémái jellemezték. A legalacsonyabb kiégési pontszám azoknál fordult elő, akik magánpraxist folytatnak, egyetemeken, kutató intézetekben dolgoznak (Olkinoura és mtsai, 1990).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 698 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A könyv második, átdolgozott kiadása számos olyan változtatást tartalmaz, amelyek az elmúlt évek tanítási tapasztalatai, valamint országunk Európai Unióhoz való csatlakozása miatt váltak szükségessé. Így az alapképzésen túli szakembereknek is javasolható, akik a mindennapos orvoslás feladatai túl a munkájukhoz kapcsolódó új szociológiai fogalmakkal és azok jelen világ magyarázataival naprakészen is tisztában akarnak lenni, és az új szociológiai kihívásoknak a mindennapjaikban megfeleljenek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/szanto-susanszky-orvosi-szociologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero