A konszenzus modell felfogása szerint a gyógyítás egész folyamatában az orvosnak és betegének közösek a céljai. Az orvosnak e modell szerint nemcsak egyféle, a domináns, hanem háromféle szerepe lehet: vezető, irányító és résztvevő. Az első esetben az orvos erőteljesen és aktívan vezet, míg a beteg passzívan fogadja utasításait. (Például tipikusan ez az orvosszerep valósul meg, ha a beteg egy kisgyermek, vagy eszméletlen, altatásban van.) A másodikban az orvos éppen csak irányítja a vele együttműködő partnert (például egy akut beteget, aki követi az orvos utasításait). A harmadik esetben a kölcsönös részvétel a jellemző, melyben két egyenrangú fél közösen hozza meg a döntéseket. (Ilyen kapcsolat alakulhat ki a krónikus beteg és kezelőorvosa között.) De ezekben a modellekben még mindig erős túlsúlya van a biomedikális szemléletet jellemző aszimmetriának, és a kölcsönös részvétel figyelembevétele mellett erősen él még az a hit, hogy a beteg elismeri és elfogadja az orvos dominanciáját. Új elem ebben a modellben az a felismerés, hogy az orvos és beteg között hagyományosan kialakult konszenzus nem sérthetetlen, megváltozhat, és átadhatja helyét egy újfajta együttműködésnek (Szász, Hollender, 1956).

Újabb lépést jelentett az orvos-beteg interakció konfliktus modelljének kidolgozása, melyben először jelennek meg az orvosok és a betegek, mint versengő, vagy ellentétesen gondolkodó felek (Freidson, 1970). Freidson szerint az orvos és a beteg között alapvető szemléleti különbségek vannak, melyek egymással ütközhetnek. Az orvos számára a beteg csak egy eset a sok közül, míg a beteg problémája önmaga számára az egyetlen és legfontosabb, betegsége személyesen átélt válsághelyzet. A különböző nézőpontok konfliktushoz vezethetnek. A konfliktus megoldása lehet, ha az interakció a beteg új viselkedésmintáival egészül ki. Erre kétféle modell képzelhető el. Az egyik, mikor a beteg irányítása mellett az orvos, mint kooperatív fél vesz részt a folyamatban, illetve a másik, amikor a beteg az aktív és az orvos csak passzív résztvevő.

Az egyezkedési modellek kialakulásának az az alapja, hogy az utóbbi időben – a nyolcvanas évek közepétől kezdve – az orvosok kezdték felismerni, hogy a gyógyító folyamat sikerességének része lehet a betegektől nyert információk feldolgozása és bekapcsolása a kezelés folyamatába. Ez nemcsak mennyiségi kérdés, hanem szemléletváltozást is jelez. Arra utal, hogy az orvos nem kívánja privilegizálni „mindentudását”, hanem másfajta megközelítést – történetesen a beteg hozzájárulását a róla való döntésekhez – is beengedi döntési tartományába. Az egyezkedés felé nyitás azonban azt a veszélyt is magában hordozza, hogy az orvosnak le kell mondania hagyományos autoritása és autonómiája érvényesítéséről, hisz az egyezkedő kommunikáció megengedésével egyben a szakmai munkája feletti ellenőrzést is „megengedi”, nyilvánosabbá, nyitottabbá teszi tevékenységét.

Végül az itt következő táblázatban bemutatunk egy újabb modellt, mely az orvos és a beteg oldaláról megjelenő kontroll különböző szintjeinek összehasonlításán alapul.