Magyarországon három településtípuson (nagyváros, kisváros, falu) vizsgáltuk a felnőtt lakosság panaszkezelési stratégiáit. A megkérdezettek túlnyomó többsége (70%) olyan tünetekről, panaszokról számolt be, amelyek miatt egészségi állapotát nem tudta kiegyensúlyozottan jónak minősíteni. Közülük viszonylag sokan (20%) úgy gondolták, hogy ezek a problémák idővel elmúlnak anélkül, hogy bármit is tenniük kéne. Többségük azonban a kezelés mellett döntött, és vagy öngyógyítást alkalmazott, vagy pedig szakértőhöz fordult. Az öngyógyítás a kezelések közel egyharmadát (30%) tette ki úgy, hogy ebbe a csoportba tartoztak azok is, akik egyáltalán nem fordultak orvoshoz, illetve azok is, akik az orvoshoz fordulást megelőzően próbálkoztak öngyógyítással. Az öngyógyítási technikák két nagy csoportját figyelhettük meg; a házilagos, nem gyógyszeres eljárásokat és a gyógyszeres kezeléseket. Házilagos, nem gyógyszeres eljárásnak minősültek az életmóddal kapcsolatos változtatások (pihenés, diéta, testedzés, dohányzás, alkoholfogyasztás mérséklése, ill. leszokás stb.), bizonyos szerek külsőleges (borogatások, lemosások, pakolások, kenőcsök alkalmazása), illetve belsőleges használata (gyógyteák, kávé, alkohol, fűszernövények fogyasztása), végül pedig az olyan speciális eljárások, mint pl. a melegítés, a hűtés vagy a különböző kötözési eljárások. A felsoroltak közül az életmóddal kapcsolatos eljárások bizonyultak a leggyakoribbnak (46%). Az öngyógyítást alkalmazók egynegyede említett valamilyen külsőleges alkalmazásmódot, és csaknem egyharmad (31%) volt a nem gyógyszer jellegű szerek fogyasztását említők aránya. Az öngyógyítás során alkalmazott gyógyszerek nagyobb részt (66%) vény nélkül kapható készítmények voltak. Természetesen ugyanaz a személy többféle eljárást is alkalmazhatott (Szántó, Susánszky, 2000).