Az orvosi gondoskodás hagyományos színtere a beteg saját otthoni környezete, domináns formája pedig a családorvosi ellátás volt. Ugyanaz az orvos állt gyógyító kapcsolatban az egész családdal, és a problémák többségét ő látta el. Az orvostudomány fejlődésével a családorvos szerepe megváltozott, a gyógyítás jellemző színtere az orvosi rendelő, illetve a kórház lett. Századunkban az orvosi szakmák specializálódásával és a technikai szükségletek és lehetőségek bővülésével a kórházak léptek elő az orvosi gondoskodás központi szereplőivé, a gyógyítás legnagyobb méretű intézményeivé (Scambler, 1991). Nem véletlen, hogy gyakran „kórházüzemről” szól a szakirodalom. Ennek szemléletes példáit amerikai filmekben láthatjuk, amelyekben a beteg és az orvos alig találkozik, hiszen hatalmas apparátus, teamek, csoportok, értékelésre képes gépek, műszerek sokasága dolgozik egy-egy betegség felismerésén, a diagnózis meghatározásán és a terápia folyamatának kidolgozásán. A modern kórház nemcsak a gyógyítás intézménye, hanem oktatási központ orvosok és nővérek számára, valamint sokszor kutatóhely is. Könyvünknek ebben a részében egyaránt szólunk a kórházról, mint társadalmi és szociális intézményről, és mint a betegek gyógyítását végző intézményről.