Az orvosegyetemi végzettség a 16. század elejétől kezdett Európában az orvosi gyakorlat feltételévé válni. Az orvosi diploma jelentette a szaktudás bizonyítékát. Az orvosok pacientúrája egyrészt vagyonos és előkelő fizető betegekből állt. Hozzájuk képest az orvos társadalmi státusza alacsonyabb volt, az orvos–beteg kapcsolatban a beteg dominált, és az orvosnak a beteg közlései alapján kellett a „megrendelőnek” tetsző diagnózist felállítani és terápiát elrendelni.

A kapitalizmus körülményei között, a családi-közösségi kapcsolatok széthullásával, a szegény városi ipari népességben egyre több ember szorult intézményes betegápolásra. Az ápoltak nagy száma a kórházra irányította az orvosok figyelmét. Az orvosok jótékonysági alapon, ingyen látták el a szegénykórházi betegeket, akik az ápoláson és az ellátáson kívül most már orvosi kezelést is kaptak. Kórházban csak a társadalmi, gazdasági és fizikai értelemben is kiszolgáltatott betegeket ápolták, akiknek tehát az orvoshoz képest jóval alacsonyabb társadalmi státuszuk volt. A kórházban ápolt betegek nagy száma és társadalmilag igen hátrányos helyzete egyrészt a korábbitól eltérő megoldásmódokat követelt, másrészt lehetőséget nyújtott arra, hogy az orvosok tanulmányozzák az emberi szervezetet, a betegségeket, új terápiás módszereket próbáljanak ki a betegeken. A szegénykórházak az orvosi tapasztalatszerzés színhelyeivé váltak. A 17–18. századra az orvosok közreműködése révén a kórház már nem csak társadalmi funkciót töltött be, amennyiben felszabadította a közösséget a magatehetetlen emberekről való gondoskodás terhe alól, hanem bizonyos gyógyító tevékenységet is folytattak benne, továbbá a kutatás és az orvosképzés színhelyévé is vált. A kórházi tevékenység nagymértékben hozzájárult az orvostudomány eredményeinek kipróbálásához, ellenőrzéséhez, tökéletesítéséhez. Ennek a folyamatnak az eredménye az volt, hogy a 19. században már nem menedékhelyként, szegényházként, és a magatehetetlenek életének utolsó állomásaként tekintettek a kórházra, hanem mint olyan intézményre, amely a betegek számára a legmagasabb szintű orvosi ellátást nyújtja. A kórházban dolgozó orvosok és nővérek egyre magasabb képzettségi szinten dolgoztak. Annak valószínűsége, hogy egy kórházban ápolt beteg élve hagyja el az intézményt, először a 19–20. század fordulóján haladta meg az 50 százalékot. A modern kórház kialakulásának legfontosabb tényezője az orvostudomány egyre erőteljesebbé való technikai jellege. A modern orvoslás olyan módszereket és eszközöket – pl. műtőket, laboratóriumokat, képalkotó berendezéseket, sugárterápiás eszközöket – használ, amelyeknek gazdaságos alkalmazása nemcsak a diagnosztika és a terápia anyagi és emberi erőforrásainak koncentrálását követeli meg, hanem a betegek koncentrálását is. E bonyolult szervezetet működtető orvosok szinte korlátlan hatalom birtokosai lettek, akik a betegeken

kívül a kórházi személyzettől, mint alárendeltektől is feltétlen engedelmességet követelhettek meg. Ide vezethető vissza a kórházakat még ma is jellemző szigorú, hierarchikus szerkezet megléte.

A modern kórház kialakulásában három tényező játszott szerepet: