Orvos-beteg kapcsolat: tekinthetjük a kórházi érintkezés alapformájának, hiszen dramaturgiai hasonlattal ez a két főszereplő játszmája. A külső (a betegek anamnézise alapján nyert) és a belső (a betegek vizsgálati adatai alapján felhalmozódó) információk cseréjének, közvetítésének fő eszköze. Ezen a szinten kezdetben a beteg a jelentősebb kommunikációs forrás, aki az anamnézis során információkat szolgáltat önmagáról, környezetéről, közérzetéről, élettörténeti eseményeiről, melyek a betegség és így a gyógyítás szempontjából relevánsak vagy semlegesek. (Ez a szint lehet előzmények nélküli, és lehet az orvos számára előzetes ismeretekre épülő.) A következő szakaszban az információk kiegyenlítődnek, mivel az orvos az adatok ismeretében, ezek elemzése, szűrése, esetleg team-munkában történő megbeszélése, feldolgozása után már „strukturált tudás” birtokába kerül, és ennek alapján viszont-információkat szolgáltat a betegnek, azzal a céllal, hogy meghatározza – vagy közösen határozzák meg – a gyógyító folyamat irányát. A folyamat során a továbbiakban a kommunikáció dominánsan az orvostól a beteg felé halad, de nem nélkülözheti az ellenkező irányú csatornát sem. A gyógyítási folyamat sikerének egyik fontos feltétele az információcsere kiegyenlítettsége.

Orvos-nővér kapcsolat: a gyógyítási folyamat másik alappillére. A partnerek információcseréjének középpontjában a betegre vonatkozó, a betegről nyert információknak kell állnia. E folyamat mindkét végpontján „kibővül” a betegtől magától nyert különféle szintű információkkal. Így a partnerek felváltva kerülnek előnyösebb (információgazdagabb), illetve hátrányosabb (információszegényebb) pozícióba. A beteggel közvetlenebb kapcsolatban lévő nővér ebben a folyamatban információs hatalom birtokosává is válhat. Az orvos-nővér kapcsolatnak nincs minden helyzetre jól kidolgozott dramaturgiája, mert sokszor pillanatnyi, rövid találkozások sorozatában, menet közben, félszavakat váltva létezik, s ez az időnek való kiszolgáltatottság, a betegmozgások sebessége, alaposan átváltoztathatja a tradicionálisan kidolgozott érintkezési formákat.

Az orvos-orvos kapcsolatnak két jellemző alaptípusa lehetséges: a kórházi hierarchia azonos szintjén dolgozó orvosok és a különböző hierarchikus szinteken elhelyezkedő orvosok közötti érintkezés. Ismeretes, hogy a kórházi szervezet autokratikus, erősen tekintélyelvű felépítésű, ennek megfelelően szigorúan, szinte etikettszerűen szabályozza az alá- és fölérendeltségi viszonyok mindennapi érintkezési gyakorlatát, a vizitelő orvosok kórterembe való belépésének sorrendjétől kezdődően a megszólítások és köszönési formák szigorú szabályozásáig bezárólag. Ezt az érintkezési tartományt a felülről lefelé irányuló formális kommunikációs csatornák jellemzik, melyek nem haladnak egyenletesen végig a kórház egészén, hanem a hierarchikus rendnek megfelelően, szintenként zárulnak. A kórházigazgató például csak a főorvosig „engedi le” az információt, az intézetvezető főnővér ugyanígy csak az osztályos főnővérig. Ritka és kivételes a több szintet átugró közvetlen kommunikáció. A kórház kisebb működési egységeinek, az osztályoknak a gyakorlata gyakran eltér a nagy egésztől. Ennek két oka valószínű: az egyik terjedelmi, a másik funkcionális. A kisebb egység kevesebb hierarchikus szintet tartalmaz. Ennek következtében válhat az érintkezés közvetlenebbé és kevésbé hierarchizálttá. (A már említett főorvosi hatalom érvényesülése miatt ez azonban esetenként erősen személyiségfüggő.) A gyógyítási folyamat itt manifeszt és gyakorlati, tehát nem elméleti megbeszélés tárgya, a munka pedig konkrét, betegágy melletti tevékenység, céljai közvetlenül a beteget, annak mielőbbi gyógyulását érintik. A hierarchikus szerkezet megléte mellett tehát itt nagyobb arányban jellemzőek az orvosok közti azonos szintű érintkezések, valódi, szakmai tartalmú információátadások, információcserék. Lényeges formája ennek a csapatmunka. A gyógyítás színvonalát, sikerét, a gyógyítás időtartamát e folyamatok – különösen a modern, teamjellegű orvoslásban – lényegesen meghatározzák és befolyásolják. Hasonlóan az orvos-nővér kapcsolatnál leírtakhoz, itt is a beteg (illetve a betegség) áll a középpontban. A kezelési módszerek, technikák, terápiák, gyógyszerhasználat gyakorlata horizontális kommunikációs csatornák hálózatában formálódik, változik, bővül vagy szűkül. Orvosok közti, kórházi osztályokon, sokszor kórházakon is átívelő, hivatalos szabályszerűséggel működő kommunikációs forma a konzílium. Menete, rituáléja formalizált.

A nővér-beteg kapcsolat a találkozások sűrűsége alapján a kórházi osztályok leggyakoribb érintkezési formájának tekinthető. Az osztályos nővér munkaideje nagy részében a beteggel azonos térben (kórterem, kezelő, folyosó, fürdő, mellékhelyiség) tartózkodik. A kontaktus továbbá nemcsak verbális, hanem testi érintést is jelent, mégpedig nagyobb gyakorisággal, mint ez a gyógyító személyzet más tagjaival történik. A testi érintés az ápolás és a gyógyítás valamennyi szakaszában, folyamatosan történik, az intimitást különbözőképpen érintő területeken. Az etetés lebonyolításától kezdődően, a test ápolásán (mosdatás) keresztül egészen a legintimebb szférákat is érintő kezelésekig terjed ez a skála. Már a testbe való behatolás puszta ténye (injekciózás, vérvétel) is bonyolult kommunikációs és metakommunikációs szituációt jelent. A kórházi kezelések folyamatában létrejövő testi érintések, érintkezések szorossága, intimitása ugyancsak felborítja a mindennapi élet személyi viszonyainak természetes rendjét. Amit a beteg a kórházon kívül csak legközelebbi családtagjainak engedne meg, illetve tőlük várna el, azt ebben az esetben számára idegen ápolók végzik. Egy simogatás, egy mosoly sokat jelent a beteg számára ezekben a helyzetekben. A nővérnek a beteggel való közvetlen kapcsolata bonyolult érintkezési forma, mely a hétköznapi és a rendkívüli helyzet kapcsolati és információs elemeit vegyesen tartalmazza. A nővér számára különösen nehéz szakmai feladat, hogy az információk sokaságából kiszűrje a betegség, a gyógyítás szempontjából relevánsakat, melyeket közvetítésre érdemesnek tart. Ezen információknak az orvos számára esetenként rendkívüli jelentősége van. (Ideális esetben a nővér az orvos jó értelemben meghosszabbított látása és hallása, a beteg számára pedig a hangot felerősítő mikrofon, tökéletes „vevőkészülék”.) Az orvos és a beteg között elfoglalt helye által meghatározott közvetítő szerepe a nővért a gyógyítási folyamat kulcsfigurájává teszi. Ez a közbülső helyzet, amely egyszerre alárendelt és hatalmi, implikálhatja az egyenlőtlenség lefelé gördülését, vagyis a beteg feletti hatalmának sokféle eszközzel és stratégiával való érzékeltetését. Ennek elemei: teljesítmény-visszatartás, teljesítmény-lassítás, a gyógyító eszközök feletti rendelkezés privilegizálása, a szolgálat jellege helyett a szolgáltatás, a juttatás jelleg érzékeltetése.

A nővér-nővér kapcsolat típusában az orvosok közti érintkezési formához hasonlít, ugyancsak két jellemző alaptípussal. Létrejöhet az azonos hierarchikus szinten dolgozók, és a hierarchia különböző szintjein elhelyezkedők között. Az osztály-szerkezetben a nővéri hierarchia csúcsán a főnővér áll. Kulcsszerepe van a felülről lefelé irányuló kommunikáció indításában (gyakoriság, szabályozottság, formális-informális közlemények szortírozása, szűrése) és a horizontális kommunikáció megszervezésében, a nővérek egymás közötti szakmai munkamegosztásának a kialakításában. Közvetítő az orvos és az ágy mellett dolgozó nővérek között. Betegekkel való közvetlen érintkezése ritkább, de közléseinek súlya nagyobb. Az eszközök feletti rendelkezési joga, illetve a gyógyszerhasználat szabályozásának kézben tartása miatt szerepe, bár áttételesen, mégis meghatározó a betegek gyógyítási folyamatának minőségében. A nővérek egymás közti érintkezése a gyógyító folyamat szervezésére, a gyakorlati munka egyezkedő megosztására, az ápolás folyamatának fenntartására szerveződik. Az információ teljességével vagy részletességével való manipuláció lehetőségei miatt a nővérek látszólag azonos szintje is finom hierarchiát képezhet (életkor, képzettség, szakmai jártasság szerint). A nővérek közti szakmai információcsere rendszerint nem intézményes formában (értekezlet, megbeszélés), hanem a mindennapi munka gyakorlatában zajlik, így nemcsak az osztályhierarchiában való elhelyezkedésnek, hanem a szakmai „terep-tanulásnak” is alapját képezi.

A beteg-beteg kapcsolat állandó mozgásban van. Gazdag és kiterjedt kommunikációs rendszer, amely két eltérő irányban szerveződik: egyszerre szabályozás és hiedelemvilág. A betegek közti információk cseréjének egyik fontos funkciója az, hogy a paraszolvenciák mindenkori összegének közvetítésével (esetenként limitálásával) ezt a bonyolult és rejtett pénzügyi rendszert a betegek oldaláról működtesse, strukturálja és szabályozza. Az információhoz jutás „életbevágó” fontossága miatt a betegek a kommunikációs stratégiák sokaságát használják egymás közt. A kórház mindennapos történései, a gyógyító folyamat eseményei, hasonlóságai és különbségei a betegeket különböző érdekcsoportokba rendezik (kivizsgáláson lévők, különleges vizsgálatokban érdekeltek, műtétre várakozók, műtéten átesettek stb.), ahol az információk „érték” szerinti hierarchiába strukturálódnak. A tipikus történésekre vonatkozó információk (hasonló betegség, hasonló gyógyulás) nyílt vagy rejtett áramlása és mennyisége a betegek pszichés állapotát ronthatja is, javíthatja is. A közlésekből összeálló történetetek, gyakori polarizáltságuk – rémmesék és csodálatos gyógyulások – egy hiedelemvilág elemeit jelenítik meg. Ennek a hiedelemvilágnak a fenntartása, folyamatossága a beteg értelemszerűen behatárolt kórházi jelenlétének egész időtartamára vonatkozóan jelentős. A betegek közti információk áramlásának folyamatában valósul meg leginkább a mindennapok bevitele a zárt kórházi világba (látogatás után a látogatók „megbeszélése”, „kibeszélése”, a felfüggesztett mindennapi szerepek felidézése, a gyógyulás utáni élet tervezése). Ennek a folyamatos, szabályozatlan dramaturgiának, az aktuális kórházi beteghierarchiák kialakulásának rendkívüli jelentősége van a külső és belső világ egyensúlyának fenntartása, a beteg-lét feszültségeinek oldása szempontjából.