A jelenséget kétféle módon ábrázolhatjuk szemléletesen: egy pozitív és egy negatív megközelítéssel. Az első esetben az intézményesülést, Thomas Mann regényének címét kölcsönvéve, „Varázshegy-effektusnak” nevezik. Hosszú – akár több évig tartó – kórházi vagy szanatóriumi tartózkodás eredményeként jön létre. Jellegzetessége, hogy erős szerepvesztéssel, és új szerepek kialakulásával jár. A gyógyító intézmény bensőséges, sokszor már belterjes légkörében zajlik a folyamat, ahol az idő megfosztja a szereplőket „kinti” létük szinte összes meghatározójától, cserébe új szerepeket kapnak. Így lehetővé válik egy új „társadalom” kialakulása, alá- és fölérendeltségi viszonyokkal, új érzelmi kapcsolatokkal, mozgástörvényekkel. A hétköznapi szerepek helyett a betegszerep válik elsődlegessé és meghatározóvá. Ugyanezt észlelhetjük az institucionalizációnak a szanatóriumi formánál riasztóbb változatában, az úgynevezett „elfekvőben”, vagy krónikus, rehabilitációs osztályokon, illetve a nagy létszámú, főleg pszichiátriai betegeket kezelő intézményekben is. A beteg ezekben az intézményekben egy idő után elveszti a külvilággal való kapcsolatát. Elvész a tömegben, elfásul, elfárad a kényszerű szabályok fogságában, és többé már nem érdekli, hogy hol van, mi történik vele. Hogyan jellemezhető ez az állapot a kórházakban és más szervezetekben? Goffman Washingtonban egy 7000 ágyas pszichiátriai kórházban vizsgálta az institucinalizáció jelenségét, amelyet klasszikus művében ír le (Goffman, 1961). Véleménye szerint az úgynevezett „karcerszervezetek”, vagyis a börtönök, laktanyák és elmegyógyintézetek gyökeresen különböznek más szervezetektől abban, hogy totálisan zárt jellegűek, ahol az embereket tökéletesen elszigetelik a külvilágtól. Ide az emberek nem önszántukból jönnek, hanem kényszerből kerülnek. Korábban követett értékeitől és viselkedésformáktól eltérő mintákat kell kényszerszerűen elsajátítaniuk. Ezek az intézmények szigorú, új rendszabályokat állítanak eléjük. A szervezet kísérletet tesz a lakók viselkedése feletti totális, maximális felügyelet kiépítésére. Az intézményesülésnek ez a szélsőséges formája kórházi körülmények közepette a Goffman által is vizsgált, nagy pszichiátriai intézményekben következett be a legjellegzetesebb formában, például a betegek személyiségétől független, uniformizált kezelések eredményeként, vagy a már említett elszemélytelenítés, az egyéniség, egyediség figyelembe vételének mellőzése által.