Bár a biztosító nem tagadja az orvos szempontját a minőség meghatározásában az egyes klinikai beavatkozásoknál, van egy további szempontja is, amely az orvosét – sajnos – sokszor „felülírja”. Ez pedig az, hogy a biztosítónak nyereségesnek kell lennie. (Vagyis az ő számára – a klinikai szempontokon túl – akkor jó minőségű az egészségügy, ha a biztosító nyereséges tud lenni.) Fontos látni, hogy ez nem feltétlenül önző indokok miatt van így, hanem azért, hogy sok embernek, hosszú távon, minél szélesebb körű és magas színvonalú szolgáltatáshoz biztosítsa a hozzáférést. Nyereség nélkül ez még akkor is lehetetlen lenne, ha az egészségügy nem drágulna. Ha a biztosító huzamos ideig veszteséget termel, vagyis többet költ, mint amennyit a tagok befizetnek, akkor szép lassan föléli vagyonát, tönkremegy, és senki számára nem tudja fedezni az ellátás költségeit. Vagyis mindenki rosszul jár. A biztosítónak tehát – szemben az orvossal – az egész biztosított populáció érdekeit is szem előtt kell tartania, nemcsak az egyes betegét. Míg az orvos az éppen kezelt beteg érdekeit, szükségletét nézi, addig a biztosítónak arra is kell gondolnia, hogy amit egy betegre rákölt, azt a pénzt már semmi másra nem lehet fölhasználni. Mivel az igény mindig nagyobb mint amennyit a rendelkezésre álló pénzből teljesíteni lehet, egyes igényeket a biztosító biztosan nem tud kielégíteni. Itt tehát a biztosító szempontja ütközik az orvoséval és egyes betegek szükségleteivel is.