Közhely, hogy az egészségügyi rendszerek igen sokszínűek, de van egy meghatározó közös vonásuk, és ez a forráshiány. Ez nem a rossz gazdálkodás, átmeneti problémák vagy hibás politikai döntések eredménye, hanem az egészségügy alapvető jellemzője a költségnövekedés (lásd 10. fejezet). Az egészségügyi rendszerek fenntarthatóságának alapvető problémája a „technikailag lehetséges” és a „gazdaságilag megengedhető” konfliktusa: a tudomány és a technológia, valamint az előzőek által generált valós és vélt szükséglet-növekedés forrásigényével nem tud lépést tartani a gazdaság fejlődése. A diagnosztika és a terápia versenyfutása egyre több betegséget tesz felismerhetővé, és egyre több új gyógyszer, eljárás jelenik meg ezek gyógyítására. Egy grafiti szerint: „Feltaláltam egy új gyógyszert, csak még nem találták meg a hozzávaló betegséget…” A dolog csak részben abszurd. Mindehhez társul a társadalmak fejlődése: egyre elemibb igény az igazságos hozzáférés biztosítása, minél magasabb színvonalon. A konfliktust tovább növeli, hogy az egészségügy eredményes működése – alapcéljának megfelelően – hozzájárul az élettartam meghosszabbításához, egyre több betegséggel, károsodással élő ember él együtt tartósan betegségével, és mindez átalakítja a gazdaságilag aktív és inaktív populáció arányát. Tehát: egy rohamosan táguló lehetőségű rendszer önmagában szükségletet generál, és ezt a növekvő szükségletet arányában egyre kevesebb gazdaságilag aktív embernek kell fenntartania. Ez az egészségügy alapvető kihívása, amelyre – mint azt a következő fejezetben érintjük – a tisztán piaci eszközök képtelenek társadalmilag igazságos választ adni. Ezért ennek a problémának a megoldása – a költségek makroszintű kontrolljának és a társadalmi igazságosságnak összeegyeztethetősége – az egészségpolitika alapvető kérése, amelyre az egészségügyi rendszerek megfelelő kialakításával próbálnak az egyes államok megfelelő választ adni.