Az anómia fogalmával elsőként Durkheim (1858–1927), a szociológia egyik klasszikusa foglalkozott (Durkheim, 1978). A fogalomból kiindulva jelentős deviancia-elméletet alakított ki. Eszerint a modern társadalmakban a hagyományos normák és szabályok föllazulnak, meggyengül a normák szabályozó ereje, aminek következtében az emberek összezavarodnak, elbizonytalanodnak, elveszítik társadalmi tájékozódásuk biztos pontjait. A társadalom egésze az anómia, a „zavarodottság” állapotába kerül.

Az anómia állapota a gyors és nagy társadalmi változások hatására erősödik fel. Ez az állapot kedvez a devianciák kialakulásának, így a deviáns viselkedések gyakoriságának emelkedéséhez vezet. Fontos megállapítása tehát Durkheimnek, hogy a deviáns viselkedések magyarázatát társadalmi okokban kell keresnünk. Ennek megfelelően szokták az anómia jelenségét társadalmi dezorganizációnak, társadalmi dezintegrációnak is nevezni. Ezek a kifejezések arra utalnak, hogy a társadalom szervezettsége, illetve az egyéneknek a társadalomhoz, pontosabban annak intézményeihez, munkaszervezeteihez való szervezett kötődése megrendül, bizonytalanná válik, az egyes ember kapcsolódási kötelékei meglazulnak, társadalmi beilleszkedése, integrálódása nehezítetté válik. Az emberek egy része így vákuumba, légüres térbe kerül. Merton amerikai szociológus továbbfejlesztette az anómia durkheimi megközelítését (Merton,1980). Kiindulópontja az amerikai társadalom vizsgálatából levont azon megfigyelése volt, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályokban nagyobb mértékű volt a devianciák előfordulása. Ebből arra következtetett, hogy ezekben a rétegekben valamilyen okból nagyobb feszültség alakult ki, mint a társadalom felsőbb rétegeiben. Az okokat az amerikai társadalom siker-céljaiban, a meggazdagodás korlátlan ígéretében, illetve az ehhez vezető eszköz, a pénz megszerzéséért folytatott küzdelemben találta meg. Merton szerint az anómia állapota nem egyszerűen a normák meggyengülése, hanem a társadalmilag kitűzött célok és a megvalósításukhoz szükséges eszközökkel való rendelkezés közötti egyensúly megbomlásából áll elő. A társadalom ugyanis kijelöli tagjai számára a társadalmi felemelkedéshez szükséges célokat, de a társadalom bizonyos részében – s ez legtöbbször a társadalmilag alul lévő rétegeket, csoportokat jelenti – a cél eléréséhez szükséges és megengedett eszközök nem állnak rendelkezésre. Ennek következtében sokan elesnek az anyagi és más siker-célok megvalósításának lehetőségétől, vagyis a hátrányos helyzetűek többségének nagyon kicsi az esélye arra, hogy előrejusson. Azokat pedig, akik nem tudnak előrejutni, a többiek elítélik, megvetik élhetetlenségükért. Az így keletkezett feszültségre adott válaszok következményeként az érintett emberek és csoportok a nem megengedett eszközöket is igénybe veszik; emiatt növekszik a deviáns viselkedések előfordulása főként az alsóbb társadalmi csoportokban.

A célok és eszközök dinamikájának összefüggésében Merton kialakította az egyéni alkalmazkodás különböző típusainak sémáját. Az 3. táblázatban a + jel az elfogadást, a – az elutasítást jelöli (3. táblázat).

Az újítást választók csoportjába tartozók elfogadják a társadalom céljait, de ezeket az általuk kifejlesztett, vagy preferált új eszközökkel, nem ritkán a szokásostól eltérő, vagy nem megengedett eszközökkel próbálják megvalósítani (köznapi nyelvre lefordítva az újítás a bűnözést is jelentheti).

A ritualizmus Merton értelmezésében azt jelenti, hogy az eszközökhöz ragaszkodó, abba belemerevedett csoportok az idők folyamán már szem elől veszítették, vagy egyszerűen nem fogadják el a társadalmilag, vagy nagy szervezetek által kitűzött célokat. A szabályokat a szabályokért követik, kötelességből. A ritualizmus nem mindig számít devianciának, de szélsőséges formáiban mindenképpen deviáns jegyeket hordoz. Gyakran említik az e csoportba tartozók jellemző példájaként a hagyományos nagy egyházakból kiváló szélsőséges, sokszor fundamentalista kis csoportokat, szektákat. Ezeknek a csoportoknak a devianciája sokszor a társadalomból, vagy a megtagadott nagy szervezetből való kivonulásban jelenik meg.

A visszahúzódást a heveny anómia váltja ki, amelynek következtében összeomlanak az ismerős és normatív, elfogadott keretek. A hirtelen társadalmi változások, rendszerváltozások, rendszerváltások felgyorsult társadalmi folyamatai nem sok választási lehetőséget adnak veszteseik számára, így körükben értelemszerűen megerősödnek az elutasítás és kivonulás tendenciái. Az igazi devianciát a visszahúzódók csoportja jelenti, mindennek a teljes elutasításával: ők sem az uralkodó célokat, sem a szentesített eszközöket nem fogadják el. E csoport tagjai a társadalom kirekesztettjei, a lepusztult drogosok, az alkoholisták, a koldusok, csavargók, munkanélküliek, hajléktalanok. Ezek az emberek már nemcsak nem hajlandóak, de nem is képesek a társadalmilag elfogadott célok szerint élni. Végérvényesen kihullanak a társadalomból. A modern társadalmak egyik fontos törekvése, hogy kiépítsenek egy olyan szociális hálót, mely képes megakadályozni, hogy a peremre szorult csoportok visszafordíthatatlanul kihulljanak a társadalomból. Ehhez azonban jól szervezett intézményrendszerre és magas fokú társadalmi szolidaritásra van szükség. Napjainkban viszont a társadalmi szolidaritás egyre kínzóbb hiányával nézünk szembe.

Merton sémájának érdekessége, hogy a forradalmár magatartást, a lázadást is beépíti rendszerébe. Ezt két jellemző formában mutatja be. Egyrészt, ha a lázadó attitűd a közösség viszonylag kicsiny és hatalom nélküli részére korlátozódik, akkor kialakulhatnak olyan csoportok, melyek önmagukban egységesek, biztonságot adóak; sajátos szubkultúrák, melyek egységes normarendszert alakítanak ki, de lázadóan szembefordulnak a fennálló hatalommal, esetleg elszigetelődnek (pl. a hippi mozgalmak, kommunák). A másik esetben a lázadás átfogja a társadalom egészét. Ez azt jelenti, hogy az elutasított célok és eszközök helyébe egy átfogó társadalomképet és ennek gyakorlati megvalósítását is kidolgozzák, majd megvalósítják az ebbe a csoportba tartozók. Ez a magatartási forma, a sikeres forradalmak, ahogy a történelem is mutatja, a tudatos szándékok érvényesítésének lehetőségein túl ritka és kivételes véletlenek egybeeséseként valósulnak meg.