Az elsődleges deviancia azt jelenti, hogy valamilyen állapotot, vagy viselkedést ténylegesen deviánsnak tekintünk. Példa erre a diagnózis felállításának folyamata, mint egy olyan besorolási folyamat, melynek során egyes embereket egészségesnek vagy betegnek minősítenek, betegség-címkével látnak el. Az elsődleges deviancia minősítő folyamatának jelentősége abban van, hogy lehetővé teszi látszólag hasonló jelenségek szétválasztását társadalmilag elfogadhatóra és el nem fogadhatóra, egészségesre és betegre, illetve segíti azt, hogy a jelenségeket saját összefüggésükben értelmezhessük. Armstrong szemléletes példájával: ha egy ember meggyőződéssel állítja magáról, hogy ő Napóleon, és ezt a színpadon teszi, akkor állítását színészi alakításnak tartják; de ha mindezt az orvosi rendelőben mondja, valószínűleg skizofrénnek fogják minősíteni.

A másodlagos deviancia fogalma azt a változást írja le, amely az egyénben a minősítés hatására következik be. Ezt két oldalról is vizsgálhatjuk. Egyrészt a környezet elképzelései, “elvárásai” szempontjából, mellyel a különböző betegségekhez viszonyul; másrészt maguknak a betegeknek a viselkedése szempontjából, amennyiben meg akarnak felelni ezeknek a minősítéseknek. A vak embert például könnyen kezelhetőnek, nyugodtnak vélik, míg a pszichiátriai betegeket gyakran tartják türelmetleneknek, dühöngőnek. Ezek a vélekedések gyakran befolyásolják a betegek önképét. Különösen jellemző ez a jelenség a testi fogyatékosokkal szembeni viselkedéssel, illetve elvárásokkal kapcsolatban. A környezet első reakciója a testi fogyatékosok megpillantásakor rendszerint a zavar; mindamellett a társadalom tagjainak többségében él egy elképzelés, hogy milyennek kell lennie a testi sérülésekkel küzdőknek, életmódjuknak, szokásaiknak. A látható címkével ellátott személy gyakran közelít ehhez a képhez, illetve meg akar felelni a minősítés elvárásainak. Amennyiben eltér ettől (erre mostanában szerencsére egyre többször találkozunk; példaként említhetjük a mozgássérültek, kerekes-székesek tánccsoportját, vagy a para-olimpiákat), a környezet csodálkozását vívhatja ki, ezzel mintegy deviánsként kezelve a résztvevőket a másodlagos deviancia minősítő rendszerén belül.

A betegséggel való megküzdésnek része az is, hogy milyen választ adnak a betegek a minősítésekre. Goffman foglalkozott azzal, hogy a stigmatizált személyek gyakran a stigma jellegének megfelelő stratégiát követnek, annak megfelelően, hogy stigmájuk látható, mások számára nyilvánvaló, vagy rejtett-e. E tekintetben a betegek különféle stratégiákat követnek. Ezek Goffman szerint a következők: