Az egészségügyi ellátás társadalmi hozzáférhetőségének kiteljesedése miatt napjainkban már nem az a fő kérdés, hogy az emberek igénybe veszik-e az orvosi ellátást, hanem az, hogy problémáikkal mikor fordulnak orvoshoz, és milyen tényezők befolyásolják a kapcsolatfelvételt. A magyar vizsgálatok adatai (Csaba, Gál, 1998, Szántó, Susánszky 2000) is azt mutatják, hogy a lakosság túlnyomó többsége panaszaival, betegségeivel orvoshoz fordul, és csak a lakosság kb. 3-4 százaléka zárkózik el teljesen az egészségügyi szolgáltatások igénybevételétől. A legtöbb esetben azonban a tünetek, panaszok megjelenése nem jár együtt egy azonnali segítségkérő magatartással. A tünetek jelentkezésének gyakorisága és az orvoshoz fordulás sok esetben fordított arányban állnak egymással. Különösen igaz ez az olyan típusú tünetekre, mint például a fejfájás, hátfájás vagy az általános rossz közérzet. Az egészséges lakosság körében felvett ún. tünetnaplók (a napi tünetek, panaszok előfordulásának regisztrálására alkalmazott módszer) szerint az emberek ugyan hetente több és többféle tünetet is észlelnek, de ezek számukra csak ritkán érik el azt az érzékelési és értelmezési küszöböt, amely orvosi segítségkérésre ösztönözné őket. Az egészséggel kapcsolatos problémák nagy része tehát rejtve marad az orvos előtt, és csak elenyésző hányaduk kerül szakember elé. Ezt nevezzük a „tüneti jéghegy” jelenségének. A „jéghegy” felszín alatti része magába foglalja a triviális és jelentéktelen panaszokat, amelyek valóban nem igényelnek orvosi beavatkozást, de tartalmazza azokat a súlyos panaszokat, tüneteket is, amelyek ha hosszabb ideig rejtve maradnak, negatívan befolyásolják a beteg gyógyulási vagy életesélyeit. Valójában ez utóbbi esetben merül fel annak a kérdése, hogy mi gátolja az embereket abban, hogy orvosi segítséget kérjenek, illetve, hogy melyek azok az ösztönzők, amelyek hatására az egészséggel kapcsolatos problémák az orvoshoz kerülnek.