Szántó Zsuzsa, Susánszky Éva (szerk.)

Orvosi szociológia

1.1.1. Az őskor és az ókor társadalmai

Körülbelül 12 ezer évvel ezelőttig az emberek vadászó-gyűjtögető életmódot folytató társadalmakban éltek, és nem végeztek letelepedést igénylő mezőgazdasági tevékenységet. Noha nem rendelkezünk megbízható régészeti bizonyítékokkal, az antropológusok és epidemiológusok feltételezik, hogy a társadalmi fejlődésnek ebben a korai szakaszában a leggyakoribb halálokok az éhezéssel, illetve alultápláltsággal, valamint a környezeti és egyéb baleseti veszélyforrásokkal (árvíz, erdőtűz, állatok támadása, vadászbalesetek) voltak kapcsolatban. Becslések szerint az ún. neolitikus forradalom, vagyis a mezőgazdaság és a letelepülés kezdete előtt az emberi populáció létszáma mintegy hatmillió volt, és az emberek születéskor várható élettartama 20 év körül lehetett (Livi–Bacci, 1999).

A letelepedett, mezőgazdasági termelést folytató társadalmak betegségeiről már valamivel biztosabb ismereteink vannak. Demográfiai feltételezések szerint a mezőgazdaságra való áttérés ugyan egyfelől megbízhatóbb élelmiszerellátást, és ezáltal a természetnek való kiszolgáltatottság csökkenését eredményezte, másfelől viszont a gabonafélék túlsúlya a táplálkozás egyhangúságát és ezzel minőségének romlását is okozta a gyűjtögető-vadászó társadalmakéhoz képest. Ezt a feltételezést csontmaradványok igazolják: amikor a vadász-társadalmak gazdálkodóvá váltak, a testméret, a magasság, valamint a csontok vastagsága csökkent, és a csontok a vashiányos vérszegénység nyomait mutatják. Emellett a letelepült életmód és a nagyobb népsűrűség fokozta a talaj és a víz fertőzöttségét, a fertőző betegségek kialakulásának, illetve széthurcolásának lehetőségét, valamint a járványok gyakoriságát; vagyis a halandóság emelkedésével járt. Ugyanakkor a letelepüléssel megnövekedett a termékenység, így a népesség lélekszáma a nagyobb halandóság ellenére is növekedett. A születéskor várható élettartamot az időszámítás kezdete körül 22 évre becsülik a demográfusok.

Az ún. első epidemiológiai korszakban, amely az időszámítás előtti negyedik évezredtől nagyjából a 19. század közepéig tartott, a halálozások gyakoriságát a fertőző betegségek ismétlődő hullámai és az éhínségek szabták meg. Minél nagyobb közösségek éltek együtt, illetve minél fejlettebb volt a közöttük való közlekedés, kommunikáció, annál fenyegetőbb volt a fertőző betegségek járványos fellángolása, az epidémiák (nagyobb területen pusztító járványok) és pandémiák (több országra vagy világrészre kiterjedő járványok), pl. pestis, kolera, tífusz, lepra előfordulása.

A történelem előtti korban és az ókori világban általános volt az a felfogás, hogy a betegségeket túlvilági erők – az ősök, démonok, szellemek, istenek – okozzák, büntetésként vagy figyelmeztetésként a beteg valamilyen vétkéért. Minthogy a betegség okát természetfelettinek tartották, a kezelés is természetfeletti erőket hívott segítségül. Az első gyógyítók tehát a varázslók és a papok voltak, akiknek tevékenysége egyrészt arra irányult, hogy varázsigék, imák, áldozatok segítségével befolyásolják a természetfeletti erőket, másrészt arra, hogy a feltételezett vétket korrigálják, vagy bocsánatot nyerjenek a vétkesnek. Az ókori görögök azt tartották, hogy Apollón isten találta fel a gyógyítás tudományát, és ezt a szent tudást fiának, Asklepiosnak, a gyógyítás istenének adományozta. A görög világban számos helyen emeltek az istennek templomot, amelyet betegség esetén felkerestek. A templomok papjai titokzatos főzetekkel és speciális szertartásokkal kezelték a betegeket, akiket álmukban Asklepios is meglátogatott, és tanácsokkal látott el.

Asklepios kultusza i. e. 500 körül kezdődött, abban az időben, amikor a nagy görög orvos, Hippocrates is működött. Hippocrates több mint 50 művet hagyott hátra, amelyek arról szólnak, hogyan kell megvizsgálni és gyógyítani a betegeket, megfigyelni és módszeresen lejegyezni a betegség alakulását, rendszerezni a tüneteket. Asklepios és Hippocrates az ókori görög gyógyítás két hagyományos irányzatát szimbolizálja. Asklepios hívei a betegségek és a gyógymódok természetfeletti jellegében hittek. Hippocrates követői úgy gondolták, hogy a betegségeket természetes okokkal meg lehet magyarázni, és racionális eljárásokkal lehet gyógyítani. A vallásos hiedelem és a racionális betegségmagyarázatok a történelem során egymás mellett léteztek, és gyakran szorosan összefonódtak. Még ma, az orvostudomány vívmányainak korszakában is sokan imádkoznak gyógyulásért, és keresnek fel olyan kegyhelyeket, amelyeknek gyógyító erejében hisznek (pl. a franciaországi Lourdes-t).

A görögök az egészség zálogát az egyéni életstílusban, a megfelelő táplálkozásban és mozgásban látták. Az időszámítás kezdetén már mintegy egymillió lakosú Rómában tisztában voltak azzal is, hogy az egészségnek környezeti feltételei is vannak. Egy ekkora metropolisz lakosságának egészségét csak szigorú higiéniai szabályok betartásával lehetett megőrizni. A rómaiak voltak az elsők Európában, akik államilag szervezett közegészségügyi rendszert építettek ki, biztosították a tiszta ivóvizet és a szennyvíz elvezetését, nyilvános fürdőket és kutakat építettek. Rómában a környezeti és a magatartási szemléletmód, valamint az egészség megőrzésének racionális és irracionális technikái egységes rendszert alkottak.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 698 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A könyv második, átdolgozott kiadása számos olyan változtatást tartalmaz, amelyek az elmúlt évek tanítási tapasztalatai, valamint országunk Európai Unióhoz való csatlakozása miatt váltak szükségessé. Így az alapképzésen túli szakembereknek is javasolható, akik a mindennapos orvoslás feladatai túl a munkájukhoz kapcsolódó új szociológiai fogalmakkal és azok jelen világ magyarázataival naprakészen is tisztában akarnak lenni, és az új szociológiai kihívásoknak a mindennapjaikban megfeleljenek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/szanto-susanszky-orvosi-szociologia//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero