Orvosi szocializációnak nevezzük azt a folyamatot, amelynek során a tudásanyag és a készségek mellett a leendő orvosok elsajátítják az orvosokra jellemző attitűdöket, normákat, értékeket, hiedelmeket, viselkedési formákat, és kialakul orvosi énképük. Ebben a folyamatban kiemelkedő szerepe van a medikusok számára fontos személyeknek (orvosok, tanárok) és csoportoknak (pl. felsőbb évesek, klinikusok, betegek, nővérek). E személyeknek, illetve csoportoknak, amelyeket vonatkozási- vagy referenciaszemélyeknek és vonatkozási- vagy referenciacsoportoknak neveznek, a viselkedése és értékrendje mérceként (referenciaként) szolgál a hozzájuk hasonlóvá válni vagy tőlük különbözni kívánó orvostanhallgatók számára. Az orvosegyetemi oktatás rendszere úgy épül fel, hogy az ismeretek és készségek mellett az orvostársadalomra jellemző értékrendet és beállítódást is elsajátítsák a hallgatók, mire orvosokká válnak.

A foglalkozási szocializációnak két formája van: a „direkt” és az „indirekt” szocializáció. A direkt szocializáció során az oktatók elmondják a hallgatóknak, hogy hogyan viselkedjenek a betegekkel. Az orvosi képzés során azonban ennél hatásosabb, indirekt szakmai szocializáció is zajlik, amelynek legfőbb célja a kívánatos magatartásforma beépítése a leendő orvosok személyiségébe. Az orvosi egyetem „rejtett tantervéhez”, indirekt szocializációjának eszközeihez tartozik a tantárgyi struktúra speciális jellege, a sajátos tér- és időszervezés, amely szinte lezárja a diákok lehetséges mozgásterét, bent tartja őket az orvostársadalom szokásos mozgásterében. Szerepe van ebben például a szakmai nyelv használatának vagy a speciális, laikusok számára egyszerre misztikus és elborzasztó gyakorlatoknak. Mindezek megnehezítik a nem orvostanhallgatókkal való kapcsolattartást, s könnyebben dominánssá válik számukra az orvostársadalom által közvetített érték- és normarendszer. Az orvosi egyetem többek között abban is különbözik minden más felsőfokú képzési formától, hogy kizárólag nappali tagozaton folyik, így a „rejtett tanterv” minden orvosegyetemi hallgatóra hatást gyakorol.

Az orvosi tananyag szigorúan és egységesen szervezett a legtöbb egyetemen, az egyéni választásnak vagy érdeklődésnek kevés szerep jut benne. Az úgynevezett preklinikai, elméleti tárgyak és a klinikai tantárgyak tanulási módja között éles határvonal húzódik. A tanulmányok első két éve az alapozó tantárgyak – anatómia, fiziológia, biokémia, patológia stb. – hallgatásával telik. A szakmai oktatás fő formája az előadás, valamint laboratóriumi gyakorlatok, amelyeken állati és emberi szövetek mikroszkópos vizsgálatát, illetve állati és emberi testrészek és testek boncolását végzik. Az élő betegekkel való kapcsolat ritka és esetleges. A harmadév jelenti a nagy változást, a klinikai oktatás megkezdését, az igazi betegekkel és a gyógyítás helyszíneivel és tapasztalataival való találkozást.

A hatvanas évek elejétől egyes amerikai egyetemeken a tananyag szervezésének változása volt megfigyelhető. Az oktatásreformerek arra törekedtek, hogy a hallgatók már a preklinikai tantárgyak mellett is kapcsolatba kerüljenek betegekkel, és hogy a megismert betegségek vagy állapotok között legyenek olyan mindennapi jelenségek is, mint egy komplikációmentes terhesség vagy az egészséges gyermekek ellátása. Ezeken az egyetemeken egy holisztikusabb orvosi szemléletet közvetítettek a hallgatók számára, és hangsúlyt helyeztek a betegség kialakulásának, megjelenésének és gyógyításának pszichológiai, társadalmi és kulturális összetevőire is. Ebben az időszakban jelentek meg az orvosegyetemek tananyagában a társadalom-orvostan kérdései és az úgynevezett magatartástudományok: a pszichiátria, az orvosi pszichológia, az orvosi szociológia és a kulturális antropológia.

Az orvosi tanulmányok során a medikusok egyszerre tanulják meg a lexikálisan elsajátítható tananyagot és azokat az attitűdöket, lelki beállítódásokat, amelyekkel egy gyakorló orvosnak rendelkeznie kell ahhoz, hogy hivatását gyakorolja. Ez a folyamat a tanteremben és a tantermen kívül, a laboratóriumban, boncteremben, kórházi osztályokon és rendelőkben egyaránt végbemegy.

A tananyagként átadott tudományos és technikai ismeretekbe és az oktatókkal, betegekkel, kórházi személyzettel és más diákokkal kapcsolatos tapasztalataikba ágyazva, tulajdonképpen alig tudatosulva közvetítődnek az orvosi szemléletmód és viselkedés alapelemei. Kiemelkedő szerepük van ebben a szocializációs folyamatban olyan, a medikusok által mérföldkőnek tekintett eseményeknek, mint az első boncolás, az első alkalom, amikor beteget vizsgáltak vagy vért vettek, az első születés és az első halál, aminek szemtanúi voltak.

Az orvosi szociológiai szakirodalom szerint a rejtett szakmai szocializáció során az orvostanhallgatóknak három, egymástól jól elhatárolható területen kell megtanulni és adaptálni a szerepelvárásokat. Be kell illeszkedni az orvostársadalom belső rendjébe, meg kell tanulni a laikusokkal (betegekkel és egészségesekkel) való viselkedés módjait, és meg kell tanulniuk kezelni a gyógyítási folyamattal együtt járó bizonytalanságot és stresszt. A három területre való szocializáció a képzés más-más időpontjában kezdődik, s az orvosi képzés és az orvossá válás folyamata nem is fejeződik be az egyetem elvégzésével és a diploma átvételével. A rezidensképzés és az orvosi gyakorlat során, a betegekkel való tényleges találkozáskor, amikor a beavatkozás, a gyógyítás felelősségét már egyedül az orvosnak kell viselnie, az egyetemen elkezdődött szocializációs folyamatok új dimenziókkal bővülve tovább folytatódnak.