A modern ipari társadalom egyik legmesszebbre vezető hatása az a szemléletváltozás, amelynek eredményeként a betegségek orvosi magyarázatában jelentős eltolódás ment végbe a magatartási okoktól a környezeti okok felé. Már a reneszánsz is jelentős fejlődést hozott az európai orvosi gondolkodásban, egyre jobban növelve a távolságot az orvosi és a laikus (Laikus: orvosi szempontból nem szakképzett, nem egészségügyi foglalkozású) betegségfelfogás között. A tudományos eredmények ellenére azonban a lakosság életében lényegében nem következett be javulás. A városi lakosság továbbra is a járványok fenyegetése alatt élt. Az 1665-ben kitört nagy londoni pestisjárványban egyetlen év alatt 60 ezer ember halt meg. A betegség valódi okát továbbra sem ismerték, de már felismerték a betegség fertőző természetét, és a betegeket elkülönítették. Azt gondolták, hogy a fertőzést a kutyák terjesztik, és ezért a város összes kutyáját leölték. A járvány viszonylag hamar csillapult az egyéb higiénés eljárásoknak köszönhetően. A valódi kórokozót és a betegség terjedésének módját csak 1889-ben fedezték fel.

 

 

A 18–19. század ipari forradalma a városokban, különösen az iparvárosokban sohasem látott gyors népességnövekedést idézett elő. A gyári munkások olcsó, rossz minőségű házakban laktak, amelyekben a legelemibb higiéniai feltételek sem voltak biztosítva. A vízellátást utcai közkutak szolgáltatták, csatornázás nem volt. A szennyvizet és minden hulladékot az ablakon keresztül az utcára vagy az udvarokba öntötték, gyakran megfertőzve az ivóvizet is. Az összezsúfolt emberek között akadálytalanul terjedtek a fertőző betegségek. A himlő-, tuberkulózis-, hastífuszjárványokhoz a 19. században társult a fertőzött vízzel terjedő kolera is. A munkásvárosok és munkásnegyedek lakossága, és különösen a kisgyermekek körében a fertőző betegségek által okozott halálozás tartósan magas értéket ért el.

 

 

Németországban Rudolf Wirchow mutatott rá a szegénység és a betegségek kapcsolatára, hangsúlyozva, hogy az orvosnak a társadalmi problémákkal szemben is fel kell vennie a harcot.

 

 

A 19. század derekán beköszöntött az úgynevezett második epidemiológiai korszak. A több országra kiterjedő járványok, pandémiák – az influenza kivételével – megritkultak, majd lényegében megszűntek. A mortalitást ettől kezdve elsősorban az endémiák, a helyi jelentőségű járványok határozták meg, amelyek közül a legnagyobb jelentősége a tuberkulózisnak és a gyermekbetegségeknek volt. A közegészségügyi reformok bevezetésének hatására 1900-ra a kolera-mortalitás jelentős mértékben visszaesett. Ez az elsősorban társadalmi és politikai beavatkozás megváltoztatta az életkörülményeket, és ezen keresztül hatott a megbetegedések és a halálozás visszaszorítására. A közegészségügy mellett a táplálkozás terén végbement pozitív változások, az éhezés csökkenése is hozzájárult a betegségek visszaszorulásához már azelőtt, hogy az orvostudomány megtalálta a választ a fertőző betegségek okainak kérdésére (1. ábra). A 19. század orvostudományának legfontosabb vívmánya a betegségek kialakulásának mikrobiológiai, bakteriológiai elmélete volt. Az a felfedezés, hogy a fertőző betegségeket mikroszkopikus méretű élő organizmusok okozzák, nemcsak magyarázatot adott a fertőzések kialakulására, hanem a gyógymód és a megelőzés lehetőségét is jelentette. 1867-ben Semmelweis Ignác megjelentette híres tanulmányát, amelyben azt állította, hogy a gyermekágyi láz is egy fertőző betegség. Elméletét – amely szerint a betegséget maguk az orvosok és orvostanhallgatók terjesztik, amikor betegek vizsgálata vagy boncolás után kézmosás nélkül vizsgálják meg a gyermekágyas anyákat – kezdetben egyöntetű elutasítással fogadta az orvostársadalom, de ez az állítás összhangban állt Koch, Lister és Pasteur felfedezéseivel, amelyek a betegségokozó mikroorganizmusok létezését bizonyították. Ezeknek a felfedezéseknek a nyomában valóságos vadászat indult a halálos betegségek kórokozói ellen. A bakteriológiai elmélet legfontosabb technológiai következménye az immunológia kifejlesztése volt: olyan gyógyászati szerek, vakcinák létrehozása, amelyekkel a fertőző betegségek megelőzhetők. Korábbi eljárások után Pasteur 1885-ben kísérletezte ki az első vakcinát, amellyel megmentette egy veszettséggel fertőzött kisfiú életét. A következő évtizedekben egymás után hozták létre a fertőző betegségek ellenszereit.

 

 

Mire a betegségek kialakulásának környezeti szemlélete a bakteriológia és immunológia vívmányainak következtében szinte kizárólagos betegségmagyarázattá vált, az európai és észak-amerikai országok életében mélyreható társadalmi változások mentek végbe. A 18. századtól ezek az iparosodó társadalmak kezdték maguk mögött hagyni az éhezés korszakait. Az éhségből és a nélkülözés betegségeiből eredő testi szenvedés visszaszorulása a test világi jelentőségének növekedéséhez, szekularizációjához vezetett. E folyamat hatásának következtében a fájdalom és szenvedés leküzdendő és leküzdhető állapotok lettek.

 

 

Nemcsak az anyagi biztonság, a mennyiségi éhezéstől való megszabadulás vezetett a nagyevés, a kövérség társadalmi értékvesztéséhez, hanem a lakosság egészségi állapotában bekövetkezett változások is. A fertőző betegségek visszaszorulásával az orvosi és a laikus figyelem a degeneratív betegségekre, és ezzel kapcsolatban a megfelelő testsúlyra és a táplálkozásra irányult. Már a 18. században foglalkozni kezdett például az angol orvosi szakirodalom a túltápláltságnak a májra és a vesére gyakorolt ártalmas hatásával (Stearns, 1997). Az orvosok már régóta tudatában voltak az elhízás veszélyeinek, de a kövérséget nem annyira a mértéktelen evéssel, mint inkább a fizikai aktivitás hiányával vagy – erkölcsi kategóriaként megfogalmazva – a lustasággal magyarázták. Az ókortól kezdve és a középkor alatt is az volt az orvosi vélemény, hogy az evésben tanúsított mértékletesség sok betegséget meggyógyíthat, de ezt a jótékony hatást csak a betegekre vonatkoztatták. Nincs bizonyíték arra, hogy a modern kor előtt az egészségesek étkezési szokásait az orvosi vélekedés befolyásolta volna. Noha a testsúly és az egészség kapcsolata nem volt nyilvánvaló (az amerikai kórházakban például 1880 előtt egyáltalán nem jegyezték fel a betegek súlyát és súlyváltozásait), táplálkozás felfogásában bekövetkező változás jelei már a 19. század második felében érzékelhetőek voltak. Az 1870-es évektől kezdték szélesebb körben használni a kalória fogalmát az ételekkel kapcsolatban.