Magill (2001) a mozgáskészséget a szándékos, célirányos cselekvések automatizált formájának tekinti. Amikor valaki egy adott mozgást, mozgássort viszonylag rövid idő alatt megtanul és azt a későbbiekben automatikusan és pontosan tudja alkalmazni, akkor az illetőt – aki lehet jó sportoló, vagy akár ügyes sebész, vagy fogorvos – motorosan ügyesnek, tehetségesnek mondjuk. Egyszerű, rutinszerű mozgásokat, mozdulatokat is hasonlóképpen tanulunk. Példa erre a két lábon állás vagy a járás és a futás. Az állás, a járás és a futás azért jó példa, mert ezekre a mozgásokra vannak sémáink, velünk született mozgásminták, melyeket gyakorlással alakítunk a környezethez (testalkat, útviszonyok stb.). Azokban a sporttevékenységekben, sportágakban, ahol a környezeti tényezők szerepe nagymértékben állandó, előre kiszámítható ún. zárt mozgáskészségeket használunk. Például az atlétika ugró- és dobószámai, a súlyemelés, lövészet, műugrás, torna stb. olyan sportágak, amelyekben a versenyzők a korábban megtanult mozgásokat reprodukálják, minél magasabb szinten. Ebben a helyzetben az ellenfelek és a csapattársak közvetlenül nincsenek hatással az aktuális sportteljesítményre. A versenykörülmények nagy biztonsággal előre bejósolhatóak. A sportteljesítmény alakulásában a készségek aktuális szintje a döntő. A pillanatnyi mentális állapot befolyásolhatja a sporteredményt, de a korábban megtanult motoros készségek szintje jelentősebb hatást gyakorol a teljesítményre. A zárt jellegű készségeket igénylő sportágakban a megtanult mozgásprogramok viszonylag alacsony számúak és jól begyakoroltak. A megszerzett készségszint alakulásában az ismétlések száma és a konstans környezeti feltételek játszanak fontos szerepet. A magas szinten elsajátított mozgásprogram megfelelő időben történő „kioldásával” stabil teljesítmény várható.