A szójelentések hangsorokhoz kapcsolásának előfeltétele a szóalakok kiemelése a (szóhatárokat vagy szüneteket fizikailag nem tartalmazó) beszédfolyamból. A csecsemőknek ehhez rendelkezniük kell olyan képességekkel, amelyeknek a segítségével az anyanyelvükre jellemző hangsúlymintákat, fonotaktikai megszorításokat és ezek alapján a szavakat kiemelik a beszédből. Ezt sokak szerint egy olyan, a nyelv tartományán kívül is működő általánosabb mechanizmus oldja meg, amely érzékeny az eseménysorozatok statisztikai szabályszerűségeire. Az utóbbi két évtized kutatásai azt mutatták, hogy a csecsemők mintázatkiemelési képességei hatékonyan működnek a hallási tartományban is: szekvenciális hallási információból könnyen kiemelik az ismétlődő sorozatokat. A szóhatárok megállapításánál arra építhet a kiemelő mechanizmus, hogy a szótagok vagy akár a szegmentumok közötti átmenetvalószínűségek egy szón belül magasak, mivel a szón belül mindig ugyanaz az elemek sorrendje; a szavak között viszont jóval alacsonyabbak: itt olyan szekvenciák is megjelenhetnek, amelyek szón belül nem fordulhatnak elő, ám ezek sokkal kisebb gyakorisággal fognak megjelenni. (Az átmenetvalószínűség annak a valószínűsége, hogy B elem fog következni A elem után. Ennek formális jelölése P(B|A), ahol a | jel a feltételes valószínűséget jelenti. Fontos, hogy ez más, mint annak valószínűsége, hogy AB páros jelenik meg, amit P(AB)-vel jelölünk. Az átmenetvalószínűség kiszámolható a P(B|A) = P(AB) / P(A), képlet alapján, amelynek jó közelítése egy korpusz alapján számolt freq(AB)/freq(B), ahol freq az előfordulási gyakoriságot jelenti.)