Számos kutatás kritizálja a lokalizációs elméleteket. Afáziás és egészséges személyekkel végzett kísérletek sora valószínűsíti, hogy a nyelvért felelős egyes agyterületeken belül, valamilyen mértékben, holisztikus tulajdonságok is tapasztalhatóak, és a nyelvi funkciók lokalizációja jelentős individuális eltéréseket mutat. Ezt a megközelítést már a klasszikus afáziatan is megfogalmazta: Freud (1891), majd Goldstein (1927) felfogása a sokközpontúságot, illetve az egészleges működést állította előtérbe. A holisztikus szemlélet szerint specifikus agyi központok helyett hierarchikusan szervezett rendszereket kell elképzelnünk. A modern technikával végzett képalkotó eljárások, melyek mintegy működés közben térképezik fel az agyat (EKP, PET, MEG, fMRI stb., később visszatérünk rájuk), arra utalnak, hogy az agyi rendszerek hierarchikus szerkezete nem ellentétes a funkciók lokalizációjával. A Broca-és Wernicke-területek létét ezek a vizsgálatok is igazolják, de azt is, hogy a produkció és a feldolgozás során mindkét terület egyaránt aktiválódik, mintegy egymás működését segítik. Az egymással összeköttetésben álló nyelvi központok egy komplex neuronhálózat részei, ezzel magyarázható az a klinikai megfigyelés, hogy a specializált nyelvi funkciót kezelő agyi terület károsodása rendszerint érinti a kevésbé specializált rendszereket is (Szirmai 2005). A kérgi területeket összekötő neurológiai képletek, mint a thalamus és basalis ganglionok sérülései hasonló hatást váltanak ki, mint a kérgi központoknak tekintett területekéi, vagyis a kéreg alatti (szubkortikális) károsodások is eredményezhetnek Broca-, transzkortikális, Wernicke- és vezetéses afáziáknak megfelelő tüneteket (D’Esposito–Alexander 1995; Demonet et al. 2005).