Egy korábbi írásomban a nganaszan szövegek igeidő-használatát vizsgáltam, különös tekintettel az általános múlt időre és az aorisztoszra. A témaválasztás közvetlen előzménye, hogy egy másik írásomban (Szeverényi 2021b) hasonló kérdésfeltevésig jutottam a nganaszan kapcsán, mint Plungian és Urmancsijeva az enyecben (2015).

 

 

A -S’I hat igei alakhoz kapcsolódhat: valós helyzeteket jelölő formákhoz (aorisztosz, következtető és habituális) és a lehetséges helyzeteket jelölő formákhoz (jövő idő, konjunktív és debitív). A -S’I a valós helyzeteket jelölő formákat kiegészítve jelzi a távolságot a jelen síkja és a leírt helyzet között. Urmancsijeváék felteszik (2015, 439), hogy a -S’I múlt idő a jelenre való hatás relevanciájának hiányát jelzi, és ez a jellegzetesség az aspektusos, a temporális és a pragmatikai szempontból is igazolható: aspektus – a kontrasztív múlt jelentése abból a szempontból ellentétes a perfektív jelentéssel, hogy nincs hatása a jelenre; temporális viszonyok – a múlt idő az időben távoli eseményeket jelölheti, de a múlt idő használatához elegendő, ha a helyzet egyértelműen lokalizálódik a múlt egy bizonyos pillanatában; pragmatikai jellemzők – az aktuális relevancia hiánya. Fontos megjegyezni, hogy az aorisztosz és a múlt idő viszonya mindazonáltal nem tűnik szimmetrikusnak, mert a perfektív igék esetében a múlt idejű formának sajátos jelentései vannak, imperfektív igék esetében a múlt idő az egyetlen módja annak, hogy a beszélő jelezze, hogy az adott helyzet a múltra vonatkozik. Ugyanakkor az imperfektív igékből létrehozott múlt idejű alakok általában ugyanazokkal a jelentésekkel bírnak, mint a perfektív igék (erről részletesebben írtam: Szeverényi 2021a). A kontrasztív múlt idejű alakok a személyes elbeszélések bevezető részeiben is előfordulnak – hasonlóképpen a nganaszanban (Szeverényi 2021b). Plungian és Urmancsijeva azt írja, hogy a szövegekben ez a toldalék túl „ritka” ahhoz, hogy a múlt idő standard jelölőjének tekintsük.

 

 

Siegl itt az anterior funkciót jelöli meg a ‑š esetében, ugyanakkor itt nem a két esemény viszonya jelenik meg (mikor mondta az anyám és mikor élt a szelkup), sokkal inkább az elbeszélő viszonya az eseményekhez: a beszélő érintett az eseményben, hatással van rá. Deiktikus viszonyt jelöl a beszédidő és a beszélő anyja beszédideje között, a múlt idő (Sieglnél: perfectum) használata viszont már nem deiktikus, hanem az elbeszélés belső kronológiáját szolgálja, amelynek jelentősége sincs a beszédidő szempontjából, lényegében jelzi a történet kezdetét. Ugyanis az elbeszélő szövegek egyik fő jellemzője a tagmondatok sorrendjének megfelelő időbeli viszonyok megjelenítése (Lee 2020, 7), ilyenkor az igeidő deiktikus funkciója elvész a narratív műfajokban, tipikusan anaforikus szerepe van (Lee 2020, 63). A nganaszanban statisztikailag a perfektív aorisztosz a gyakoribb stratégia a múlt időhöz képest a korpuszban (Brykina et al. 2018), de sok esetben az absztrakt és orientációs elemek (a bevezető mondatok) múlt időben szerepelnek a fenti enyec példához hasonlóan. Az első mondatban a beszélő meghatározza az eseményekkel való kapcsolatát: az információ (a történet) forrását és néhány alapvető információt tartalmaz.

kəntiɁә ’fagy (frost)’ – kəntɨ- ’megfagy (to freeze)’: aor.pf.3sg kəndɨ-Ɂə

honuɁә ’fonás (plait)’ – hon- ’befon (to plait)’: aor.pf.3sg honu-Ɂə

 

Szemantikailag ez meggyőző magyarázat a koaffixumra.

Mivel Plungian és van der Auwera kiemeli a névszói idő jelölését a megszakított múltidő-jelölők esetében, nézzük meg ennek (‑ďəə, l. 4.4.) hátterét a nganaszanban. Formai szempontból két jelenséget kell megmagyarázni:

 

 

Összességében elmondható, hogy noha a nganaszanban is jelentős szerepet játszik az aorisztosz, azt a többi szamojéd nyelvhez képest más módon, más eszközökkel fejezi ki, továbbá az igeidő-rendszere is jóval gazdagabb.