1919 decemberéig lényegében nem alakult ki a hallgatói kérelmeknek egy szisztematikus, egységes eljárásrend szerinti kezelése, ezeket a bizottság esetenként, egyedileg bírálta el. Az első ügyekben a VKM-hez közvetlenül érkezett kéréseket kellett a bizottságnak vélelmeznie félbehagyott szakvizsgálatokra vonatkozóan,1 illetve pedagógiai vizsga érvényben hagyását illetően.2 Ezekben az esetekben igyekezett a professziós testület méltányosságot gyakorolni, s részben a katonai szolgálati időre, részben az egyéni élethelyzetekre való tekintettel érvényesnek tekintette a korábban megkezdett vizsgákat, akkor is, ha annak dokumentációja hiányos volt, vagy ha a jelöltnek nem kellett szakdolgozatot készítenie.3 Ugyancsak érvényesnek tekintették az eltérő vizsgabizottságoknál megkezdett és befejezett vizsgálatokat, azonban ezek szisztematikus elismeréséhez a VKM nem járult hozzá, minden esetet egyénileg kellett megvizsgálni a visszaélések elkerülésére,4 amit nem csupán a fővárosi, hanem a vidéki társbizottságok esetében is egységes kötelemként írt elő a kultusztárca.5

1919. december 5-én két kulcsfontosságú rendelet jelent meg, amelyek kialakították a konszolidálódó politikai rendszer viszonyát a forradalmak időszakában tett vizsgálatokhoz. A 200.467/919. BXVI. (XII. 5.) számú VKM rendelet a katonai szolgálatot nem teljesített tanárjelöltek, így nagyobbrészt a női hallgatók a proletárdiktatúra idején tett tanárvizsgálatának érvényességéről intézkedett. A rendelet leszögezte, hogy 1919. augusztus 1-jét követően ismét érvényesek mindazok a tanárvizsgálatra vonatkozó jogszabályok, amelyek 1919 előtt a tanárképesítés ügyét meghatározták, így az 50.098/1888-as (XII. 20.) és az azt kiegészítő 79.679/1908. (XII. 4.) tanárvizsgálati szabályzatok, valamint az 1883. évi XXX. törvény tanárvizsgálatra vonatkozó részei. Mivel a Tanácsköztársaság időszaka alatt nem adtak ki tanári képesítést, így az ebben az időszakban tett vizsgálatok után tanári diplomát csak a vizsgafolyamat befejezésével lehetett szerezni, azaz érvényes pedagógiai vizsgát kellett tenni. Az 1919 tavaszán és nyarán lefolytatott vizsgálatok esetében nem lehetett megállapítani a jelentkezés jogszerűségét, mivel az 1919. áprilisában átalakított bizottság nem kért a jelöltektől dokumentumokat, így a bizottság feladatává vált minden egyes vizsgát tett jelölt jelentkezésének az ellenőrzése. Az alapvizsgákat csak akkor tekintették érvényesnek a nem magyar szakosok esetében, ha pótolták a kommün alatt eltörölt magyar nyelvi írásbeli és szóbeli vizsgálatot, a magyar szakosok esetében pedig a zárthelyi írásbeli dolgozatot. A szakdolgozatok esetében pedig az érvényesítés feltétele a megfelelő házi dolgozatok bemutatása volt. Az oklevelek és a vizsgálatok minősítése tekintetében visszaállt a korábban alkalmazott minősítési rendszer (kitűnő, dicséretes, jó, elégséges), a Tanácsköztársaság alatt kapott »megfelelt« minősítést a vizsgabiztosok jegyzetei alapján átminősíthették a bizottságok, ezek hiányában a jelöltek elégségest kaptak. Ezeknek az osztályzatoknak a módosítására lehetőséget nyertek javítóvizsga engedélyezésével. A kiegészítő és javító vizsgák, valamint a szakdolgozatok bírálata díjtalan volt az érintett jelöltek részére.6

A másik a 188.366/B.XVI. (XII. 5.) számú VKM rendelet volt, amely a hadviselt tanárjelöltek Tanácsköztársaság időszaka alatt tett tanárvizsgálatának érvényességét szabályozta.7 A rendelkezés minden tanárjelöltet hadviseltnek tekintett, aki legalább két félévet vesztett tanulmányaiból. Szemben a nem hadviselt jelöltekre vonatkozó szabályokkal, minden 1919. áprilisa és júniusa között tett tanárvizsgálatot érvényesnek tekintett, ha a szükséges félévekkel a jelentkezéskor a jelöltek rendelkeztek. A szakvizsgálatra bocsátáshoz a négy vagy annál több félévet vesztettek esetében legalább négy, a három félévet vesztettek esetében legalább öt, a két félévet vesztettek esetében pedig hat félévet tartoztak kimutatni. Az alapvizsgára bocsátáshoz pedig legalább két félév igazolása volt kötelező. Ezzel lényegében a VKM érvénytelenítette a 95.975/1918. (XI. 21.) rendelet azon vonatkozásait, amely hét féléves tanulmányi veszteség esetén azonnali összevont alap- és szakvizsgát engedélyezett. A vizsgázók az alapvizsga tárgyait egyszerre voltak kötelesek teljesíteni, de a szakvizsga esetében a tárgyak teljesítését szét lehetett választani, amely jelentős könnyítésként értékelhető. Ugyanígy engedménynek tekinthető a vizsgázók szabad megválasztása, a nem magyar szakosok számára teljesítendő alapvizsgai részvizsga anyagának a XIX. magyar irodalom körére való szűkítése, a latint nem a göröggel párosítók részére a görög vizsgarész elhalasztása a vizsgafolyamat későbbi pontjára, a magyar szakosok részére a finn-ugor nyelvészeti tanulmányokban pedig csupán „tájékozottság” volt megkövetelhető, hasonló módon a német szakosoktól az indogermán nyelvészeti ismeretkörből szintén mindössze a főbb eredmények ismeretét várták el. Szakdolgozatot kellett ugyan készíteniük, de a tanárvizsgáló bizottságnak olyan tételt kellett kitűznie, amely nem terhelte meg túlságosan a jelölteket. A kedvezményeket mindössze két évig tervezte a kultusztárca érvényben hagyni, az 1919. júniusától szeptemberig tartott egyetemi félévpótló tanfolyamot pedig érvénytelennek tekintette, mivel azokat a minisztérium szerint nem egyetemi oktatók vezették.8

A hadviselt és nem hadviselt jelöltek vizsgálatainak szétválasztása és az eltérő tartalmi, formai követelmények meghatározása fordulópontnak tekinthető a professziós intézmények történetében, hiszen az ugyanabba a szakcsoportba belépő jelölteknek eltérő kvalifikációs követelményeknek kellett megfelelnie. A jelenség mögött nem csupán emberiességi szempontok húzódhattak meg, hanem az is, hogy a hadviseltek jelentős befolyást építettek ki az egyetemi életben és magára a minisztériumi döntéshozatalra is képesek voltak nyomást gyakorolni. Ezt mutatja, hogy a 4.131/1920 (I. 11.) és az ezt módosító 16.990/1920. (II. 23.) számú rendeletek által szervezett négyhónapos tanfolyamok két félévi egyetemi tanulmánynak számítottak, ezeken pedig vagy katonai, vagy karhatalmi szolgálat alapján lehetett részt venni (Ladányi, 1979, p. 132; Pécsi, 2012, p. 259). A hallgatók egy részét tehát egyszerűen kizárta a tanulmányok pótlásának és így a gyorsabb vizsgára bocsátásnak a lehetőségéből. Ennek a nyomásgyakorlásnak volt a része, hogy a Hadviselt Tanárjelöltek Nemzeti Szövetsége kérte a VKM-t, írjon elő a tanárvizsgáló bizottság számára jogi útmutatást, amely szerint a latin szakos hadviseltek részére nem kötelező a görög nyelvi vizsga pótlása, ha nem görög a másik szakterületük. A Szövetség vezetősége szerint ugyanis tagjaikat a bizottság utólagos vizsgára kötelezte annak ellenére, hogy a rendelet érvényesnek ítélte az 1919. áprilisa és júniusa között tett vizsgálatokat minden pótlás nélkül.9 A professziós szerv eljárására az adott lehetőséget, hogy a rendelet épp a görög bármikori pótlását engedte meg a vizsgafolyamat során, amely még a hadviseltek esetében sem volt lezártnak tekinthető, mivel az oklevél kiadása a pedagógiai vizsgafok teljesítéséhez volt kötve. Így a Szövetség kérése arra irányult, hogy a tanulmányi kötelezettségeket mérsékeljék tagjaik számára. A VKM felülbírálva a bizottság eljárását egyszerűen elengedte a görög vizsgálatot azon hadviseltek részére, akik 1919 áprilisa és júniusa között vizsgáztak, egyben jelezte, hogy a kedvezmények rendszerét 1921 októberéig kívánja fenntartani.10 A minisztérium tehát a szakértői csoporton kívülről érkező nyomásnak engedve bírálta felül a professziós döntéshozatalt és avatkozott be annak eljárásba, visszaszorítva ezzel a „tudós tanárság” szolgáltatási és képzési ideológia egyik kulcskomponensét, a klasszikus kulturális örökség átfogó ismeretét.

A hallgatói szervezetek a vizsgák mielőbbi teljesítésére azt is megpróbálták elérni, hogy a vizsgálati terminus a nyári hónapokat is ölelje fel, így 1920 júniusára, júliusára és augusztusára is terjedjen ki. A fővárosi tanárvizsgáló bizottság a június és júliusi vizsgákat hajlandó volt vállalni, azonban augusztusban a vizsgabiztosokat már nem lehetett Budapesten tartani, így erre a hónapra nem lehetett jelentkezni.11 Miután a bizottság tehát ellenállt, a szervezet újabb kérelmet nyújtott be a VKM-hez, amelyben júliusra és szeptemberre kívánták áthelyezni a vizsgaterminusokat.12 Az elnökség jelezte, hogy az augusztus mellett a szeptember sem alkalmas a vizsgák lebonyolítására, mivel a cenzorok nyári szabadságolása a kora őszi időszakot is érinti.13 A VKM ezt az érvelést helyben hagyta, így a terminusok vonatkozásában a hallgatói érdekérvényesítés kevésbé volt eredményes.

A vizsgákra jelentkezések esetében azonban újfent lehetőség nyílt a hadviselt jelöltek nyomásgyakorló erejének érvényesítésére. 1920 januárjában Mitrovics Gyula, a debreceni tanárvizsgáló bizottság elnöke javasolta, hogy a VKM ruházza fel a bizottságokat az oklevélkiadás megtagadásának jogával, mivel a középiskolai tanárok fontos szerepet játszottak az ifjúság nevelésében, így erkölcsi szempontból feddhetetlennek kellett lenniük.14 A fővárosi bizottság támogatta a cívisvárosi professziós intézmény kezdeményezését, egyúttal azt is jelezte, hogy az erkölcsi feddhetetlenség ellenőrzésének speciális változata alakult ki Budapesten, mivel a vizsgák előtt egy héttel a tanárvizsgáló bizottság hirdetőtáblán tették közzé a vizsgázók nevét, akiket így a hallgatóság soraiból bárki feljelenthetett terhelő információk birtokában a bizottság elnökségén.15 Beöthy egy az ügykörhöz kapcsolódó külön felterjesztésben arra is rámutatott, hogy a debreceni javaslatot három hallgató fegyelmi eljárása ösztönözte, amelyben a kari tanács már ítéletet hozott, de a tanárvizsgáló bizottság nem rendelkezett fegyelmi jogkörrel, így javasolta ennek megadását a bizottságok számára.16 A VKM felruházta a bizottságokat az oklevélmegtagadás jogával,17 emellett egy külön rendeletben intézkedett igazolóbizottságok felállításáról. A bizottságban a tanárvizsgáló kinevezett tagjai mellett hallgatói képviselők is helyet foglaltak. Az igazolás alól mentesültek azok, akiket rendes felvételi eljárásban már felvettek, vagy állami, nyilvánossági joggal rendelkező intézményben tanárokként működtek és már igazolták őket. Minden egyéb esetben igazolási eljárást kellett lefolytatni, amelyben közhatóságok által kiadott igazolásokat el lehetett fogadni a vizsgázási jog fenntartására. Ha vád fogalmazódott meg, azt ki kellett vizsgálni, amelynek elmarasztaló kimenetele esetén bizonyos időtartamra, vagy véglegesen el lehetett tiltani a tanárjelölteket a vizsgák lehetőségétől. Az eltiltottak nevét és ügyét azonban jóváhagyás végett a VKM-miniszter elé kellett terjeszteni. Bár közvetlenül a proletárdiktatúrát követő igazolási eljárásokra nem marad fenn forrás, de az megállapítható, hogy a VKM által a folyamat lefolytatására kialakított szerkezet a professziós tevékenységet kiterjesztette a jelöltek teoretikus és gyakorlati tudásának felmérésére mellett a fegyelmi jog megadásával a világnézet és a politikai magatartásának ellenőrzésére is. Az igazolási eljárásokban azonban a bizottságon kívül álló személyeket is delegált a minisztérium, így tehát az egyes ügyek tárgyalásában nem kizárólag a szakértők által felvonultatott szempontok jelenhettek meg, hanem a professziós testületen kívülről érkező egyéb típusú igények, amelyek sérthették a professziós autoritását (Vö. Garai, 2022a, p. 262–263).18

Ezeknek az igényeknek a természetéről nem hagy sok kétséget az a tény, hogy 1920. áprilisától szeptemberéig zajlott a nyilvánosságban a numerus clausus törvény vitája, amelyet a hatalomra került politikai elit eszközként használt az egyetemek körüli zavarások pacifikálására azon az áron, hogy engedett az antiszemita indulatoknak, amelyek elsősorban a zsidóság 1918–1919-es forradalmakban vélelmezett kollektív szerepvállalása miatt lángolt fel (Gyurgyák, 2001, pp. 112–115; Ladányi, 2012, p. 70; Pécsi, 2012, pp. 260–263). A törvényt pontosító 123.033/1920. (X. 27.) számú VKM-rendelet nem csupán a beiratkozások esetében érvényesítette a társadalmi arányokat, hanem az egyetemi tanulmányok teljes ideje és az azt követő államvizsgálatokra vonatkozóan is (Magyar Kir. Belügyminisztérium, 1920rt, p. 1458–1459). A VKM arról is gondoskodott a 91.487/1921.V. (VI. 8.) számú rendelettel, hogy a numerus clausus irányelvei azokkal szemben is érvényesüljenek, akik külföldi egyetemi tanulmányokat követően kívánták végzettségüket hazai intézmények előtt elismertetni. Mivel ilyen típusú kérelmek előfordulhattak a tanárvizsgáló bizottságban mint képesítő szervben, így a kultusztárca a rendelet fontosságáról közvetlenül is tájékoztatta a bizottságot annak megküldésével.19

Az 1919. decemberi szabályozásokat követő vizsgaérvényesítési kérvények esetében megváltozott a tanárvizsgáló bizottság viszonyulása a folyamodványok elbírálásához. Az alap-,20 és szakvizsgálatok,21 illetve pedagógiai vizsgák22 érvényességének megítélésében elsődleges szemponttá vált annak mérlegelése, hogy a folyamodó jogosult-e kedvezményre, s amennyiben igen, ezek miként összeegyeztethetők a rendeletekkel. A bizottság a kérelmek megítélése során többnyire azonos paramétereket támasztott a jelöltekkel szemben, de előfordult olyan eset, ahol csak akkor foglalt állást egyértelműen, miután kipuhatolta a minisztérium álláspontját.23 A kialakított szakértői véleményt a kultusztárca olykor fenntartásokkal kezelte,24 néha pedig saját hatáskörben egyoldalúan felülbírálta a professziós szerv javaslatát. Utóbbi vonatkozásában Nemes Elek történelem-földrajz, Panyiczky Gyula magyar-német és Pálmay Béla történelem–földrajz szakos jelöltek folyamodványai és ezeknek az elbírálása mutat rá arra, hogy a kultusztárcában azoknak a hadviselt jelölteknek a kedvezményben részesítésére, akik az új politikai rendszer szempontjából konform csoportok voltak, kiemelt figyelem hárult és ez akár a professziós szerv javaslataival történő szembe helyezkedésben is kifejezésre jutott. A jelöltek folyamodványaiban közös elem volt, hogy alapvizsgát tettek és szakvizsgaengedélyért folyamodtak, azonban nem tudtak kimutatni szabályszerűen lehallgatott négy félévet az alapvizsga után. Ügyüket egységesen megbírálva, a bizottság két-két félévi további egyetemi tanulmányokat javasolt,25 amelyet a VKM nem fogadott el és mindhármuk esetében igazoltnak látta a katonai szolgálatot, akkor is, ha az dokumentumokkal nem volt egyértelműen igazolható. Így érvényesnek tekintette azokat a lehallgatott féléveket is, amelyek a polgári demokratikus forradalom, illetve a kommün időszakára estek. Az eljárás ellentmondásosságára jellemző, hogy előbb csak Nemes részére írt elő egy félévet az apparátus, majd önmagát is felülbírálva a 188.366/1919. B.XVI. (XII. 5.) rendeletre hivatkozva mindannyiuk számára egy-egy félév lehallgatását tette kötelezővé.26

Előfordultak olyan különleges kérelmek, amikor a folyamodók nem egyszerűen a vizsgák elismerésért folyamodtak, hanem maguk kérték pótlások előírását, hogy vizsgálatuk egyenértékű lehessen a korábban szerezhető kvalifikációval.27 Szintén egyedinek tekinthető az a beadvány, amelyet egy jelölt hadifogságát követően nyújtott be. A felhalmozott tanulmányi idő vesztesége miatt már nem akarta sem a bizottság, sem minisztérium újabb tanulmányokra utasítani, így bizonyos kötelezettségeket egyszerűen elengedtek számára.28 Az utólagos elismertetési ügyek vonatkozásában megállapítható, hogy 1919 decemberét követően bár a szabályozás egységes bírálási gyakorlat kialakítását célozta, ez mégsem valósult meg részben az eltérő egyéni élethelyzetek méltánylása miatt, részben pedig azért, mert a VKM egyes hallgatói csoportokhoz kapcsolódóan eltérő módon viszonyult, s preferenciáit a hallgatói ügyek jóváhagyásánál érvényesítette.

Az 1918–1919 közötti időszak örökségével történő szembenézéshez kapcsolódtak olyan eljárások, amelyekben a bizottságnak különböző módokon szankcionálnia kellett a jelölteket. Az egyik legsúlyosabb büntetés Haller Hedviget érintette, akinek végzettsége igazolásáról a magyarországi román nagykövetség a Külügyminisztériumtól kért tájékoztatást 1922-ben. A külügyminiszteri átiratot a VKM közvetítette a tanárvizsgáló bizottságnak,29 ezzel párhuzamosan azonban Haller maga is szakvizsgára jelentkezett 1922 májusában, amelyhez kapcsolódóan feljelentés érkezett ellene.30 A feljelentő Haller egyik tanártársa volt a módosi polgári iskolában, amely az impériumváltást követően előbb szerb, majd román fennhatóság alá került. A feljelentés alapját az képezte, hogy Haller a magyar fennhatóság megszűnését követően a magyar diákokkal szemben ellenségesen lépett fel több alkalommal, s az iskola magyar vezetésének leváltását is szorgalmazta a román hatóságok előtt. A feljelentő Dudás Józsefet kereste meg, aki az iskola leváltott igazgatója volt, így szintén ismerte Hallert, s a történtekről tájékoztatta a fővárosi bölcsészkar vezetését.31 Ennek nyomán a tanárvizsgáló bizottság elnöksége vizsgálatot kezdeményezett Haller ellen, amelynek során igazolták a Tanácsköztársaság időszaka alatti magatartását, illetve személyesen hallgatták meg a vádakról.32 A meghallgatás során a tanárvizsgáló bizottság ügyvezető alelnökében az a benyomás alakult ki, hogy a Haller ellen felhozott vádaknak lehet valóságalapjuk, így javasolta a tanárvizsgálatoktól történő örökös eltiltását hazafiatlan magatartása miatt.33 A minisztérium az eltiltás véglegesítését Dudás hivatalos nyilatkozatához kötötte, amelyben meg kellett erősíteni korábbi állításait.34 Miután ez megtörtént,35 a minisztérium Hallert a vizsgafolyamat folytatásától végleg eltiltotta.36

A kommunizmusban való érintettség miatti eljárások rendszerint több évig elhúzódtak az ügyek összetettsége, illetve amiatt mert a jelöltek arra apelláltak, hogy a kezdeti szigort enyhébb megítélés fogja felváltani. Erre a típusú megközelítésre szolgál példaként Alexits György, aki az 1945 utáni magyar tudományos élet szovjetizálásában játszott kulcsszerepet. A proletárdiktatúrát követően Grazba távozott, ahol három félévet hallgatott le, majd 1921-ben kérelmezte az elnökségnél külföldi féléveinek és az 1919. tavaszán tett alapvizsgájának elismerését. Mivel az elnökség számára gyanús volt távozása és tartós távolmaradása, ezért felszólították magatartásának igazolására, amelynek Alexits oly módon tett eleget, hogy az igazoláshoz szükséges dokumentumokat több év alatt nyújtotta be szándékosan lassítva az ügyintézési folyamatot. Ez azonban azt eredményezte, hogy mivel nem iratkozott be a fővárosi egyetemre, vizsgajoga elévült. Alexits emiatt a vizsgabizottságot azzal vádolta meg, hogy ügyét nem kezeli kellő mértékű objektivitással.37 A vádak valódiságát megkérdőjelezte, hogy a bizottság hajlott az alapvizsga elismerésére a nem magyar szakosok számára kötelező magyar nyelvi alapvizsgálati követelmény teljesítése esetén, s Suták József és Fejér Lipót cenzorok javaslatára külföldi féléveit is elismerték, mivel matematikai munkásságát értékesnek tartották, így 1928. októberében minden további kötelezettség nélkül javasolták szakvizsgára történő bocsátását.38

Balda Béla esete Haller Hedvig és Alexits György ügyeinek egyfajta egyvelegeként szintén arra mutat rá, hogy a proletárdiktatúra időszakában való tevékeny szerepvállalás után kiszabott súlyos ítéletet az idő múlásával lehetséges volt bűnbánat gyakorlása révén enyhíteni. Balda 1919 áprilisában tett magyar és német nyelvből szakvizsgálatot, majd 1920 februárjában a pedagógiai vizsgát kiállva már oklevelét várta, amikor a tanárvizsgáló bizottság a 104.291/920. (V.15.) rendeletre hivatkozva megtagadta diplomájának kiadását, mivel feljelentés érkezett ellene a Tanácsköztársaságban való aktív szerepvállalása miatt.39 Balda ebbe nem akart belenyugodni, így a tanárvizsgáló bizottságban történt elnökváltást követően ismét kérvényt nyújtott be, amely azonban eredménytelen maradt. Ekkor közvetlenül a minisztériumhoz fordult több beadvánnyal,40 amelyek eredményeként a tanárvizsgáló bizottság elnöki tanácsa 1924. június 10-én, egy külön ebben a kérdésben összehívott ülésen tárgyalta meg ügyét. Az ülés Balda szempontjából kedvezőtlen határozatot hozott, mivel érvénytelenítették szakvizsgáját arra hivatkozva, hogy 1919 áprilisában a vizsga formai tekintetben nem felelt meg a szakvizsgákkal szemben támasztható elvárásoknak és a német szakdolgozata sem ütötte meg a kellő mércét. Így szakvizsga híján valójában pedagógiai vizsgára sem jelentkezhetett volna.41 Azonban az ülésen előkerült egy másik szempont is: Balda alkalmas-e erkölcsi szempontból az ifjúság nevelésére. Felmerült ugyan, hogy hazafiatlan magatartásra való hivatkozással is megtagadható a bizonyítvány kiadása, de végül mégsem ilyen irányú határozat született, hanem formai okokra hivatkozva semmisítették meg a szakvizsgálatot. Úgy tűnik tehát, hogy az elnökség nem elsősorban világnézeti irányból kívánta Balda esetét megközelíteni. A minisztérium amellett, hogy jóváhagyta a döntést, rámutatott arra, hogy 1920-ban Baldát csak katonai szolgálata mentette meg a börtöntől.42 A rendeletet követően azonban az elnökség azt tanácsolta Baldának, hogy néhány év múlva, ha őszinte megbánást tanúsít, ismét folyamodhat a tanári végzettség megszerzéséért, amelyet a jelölt meg is fogadott. Így miután őszinte hangvételű nyilatkozatot tett a Tanácsköztársaság időszaka alatt tett cselekedetei megbánásában, az elnökség javasolta szakvizsgára bocsátását, amelyen csupán a német szakdolgozatot kellett módosítania, s a szükséges zárthelyi írásbeli és szóbeli vizsgákat letennie.43

Balda ügye később hivatkozási alapként szolgált más eljárásban: Benkó Barnabás 1927 márciusában pedagógiai vizsgára jelentkezett, azonban 1918 májusában tett szakvizsgálata óta az egyetemre nem volt beiratkozva, s nem folyamodott korábban a vizsgálat teljesítéséért. Miután be kellett iratkoznia az egyetemi hatóságok és a tanárvizsgáló bizottság is kérte magatartásának igazolását. Az igazolási eljárás részeként a székesfehérvári tankerületi felügyelő is nyilatkozott Benkóról, aki jelentésében megemlítette, hogy a dombóvári katolikus gimnázium tanárai szigorú büntetésnek ítélték meg Benkó 1919 utáni helyettes tanári állásból való elbocsátását, amelyet az akkori igazgató jelentésének tudtak be. Ugyanakkor valóban szerepet játszott a helyi agitátorképző tanfolyam működésében és 1919. május 1-én is gyújtó hangú beszédet mondott.44 Benkó saját védelmében egykori álláshelyének tanári karától vett ki egy nyilatkozatot arról, hogy az intézet igazgatója túlságosan sötét képet festett működéséről,45 s politikai szerepvállalása ellenére a dombóvári gimnázium belső működési rendje nem ingott meg.46 A jegyzőkönyvek alapján a bizottság pedagógiai vizsgára engedte Benkót, de a VKM vizsgálatot rendelt el arra vonatkozóan, hogy a tanári pályára lépés szempontjából alkalmas-e. Az elnöki tanács 1927. június 2-i ülésén tárgyalta Benkó ügyét, amelyen arra a megállapításra jutott, hogy az eltelt idő elegendő büntetés volt fiatalkori botlására, s bűne nem olyan súlyú, amely miatt végleges eltiltással kellene sújtani.47 Így a bizottság javasolta oklevelének kiadását arra való hivatkozással, hogy még Balda Béla ügyében is, amely a testület megítélése szerint súlyosabb természetű volt, végül nem született végleges eltiltó határozat.48 Emiatt a professziós intézet nem tartotta szükségesnek az oklevél további visszatartását, amelyet a kultusztárca jóváhagyólag tudomásul vett.49

Ezekből az eljárásokból úgy tűnik, hogy a tanárvizsgáló bizottság nem elsősorban a 104.291/920 (V. 15.) rendelet által felkínált nemzethűségi, világnézeti szempontokat érvényesítette a vizsgálat alá vont hallgatókkal szemben, Haller Hedvig ügyét leszámítva, hanem a vizsgálati folyamatok szabályosságát értékelte, s az ezekben előforduló hiányosságokra alapozta elmarasztaló határozatait, amelyek azonban nem végleges hatályúak voltak. Az első szigorú ítéleteket idővel felváltották a megengedőbb határozatok, amely arra utal, hogy a kommunizmusban való aktív részvételt, ha nem eredményezett hatósági eljárást és elmarasztalást fiatalkori „tévelygésként” értékelte az elnökség teret hagyva a személyiségfejlődéssel járó értékváltozásoknak. Azokban az esetekben, ahol az ügyek elbírálásában világnézeti aspektusok is felmerültek, igyekezett más közigazgatási szervtől vagy állami testülettől adatokat nyerni annak elkerülésére, hogy ítéletalkotása során ne önállóan kelljen véleményt formálnia. Ennek elsősorban az lehetett az oka, hogy a testület a tanári hivatás gyakorlásához közvetlenül kapcsolódó erkölcsi dimenziók megítélésében tartotta magát illetékesnek. Így a kérelmek közéleti szerepvállaláshoz kapcsolódó aspektusairól az ítéletalkotást széleskörű adatgyűjtés előzte meg és más testületek, vagy megbízhatónak tekintett személyek véleményére alapozottan formált véleményt.50 Haller ügyének megítélésében a végleges eltiltásában egyértelműen a magyarság ellen történő igazolt fellépése játszott szerepet, amelyet szintén több oldalról történő tájékozódás előzött meg, s végső soron a szabálytalan szakvizsgálata mellett a professziós szerv úgy ítélte meg, hogy a tanárjelölt fellépése saját kliensei ellen összeegyeztethetetlen a középiskolai tanárság szolgáltatási ideológiájával.

A háború és a Tanácsköztársaság örökségével való közvetlen szembenézés első szakasza 1921 őszén, 1922 tavaszán zárult le. A tanulmányi kedvezmények szisztematikus bírálatát lehetővé tevő 188.366/B.XVI. (XII.5.) rendelet érvényessége 1921-ben szűnt meg. Melich János jelezte a minisztérium részére, hogy a szabályozás szerint négy félévre tervezték az átmeneti intézkedések érvényben hagyását, amely 1921 októberében járt le. A bizottság 1921-ben júniusban és szeptemberben is tartott vizsgaterminust annak érdekében, hogy a jogosultak közül minél többen élhessenek kedvezményeikkel, azonban a vizsgabizottságok szabad megválasztása és a vizsga tartalmi részeire vonatkozó könnyítések leszállították a vizsgák színvonalát. Így az ügyvezető alelnök azt javasolta, hogy a továbbiakban csak esetről-esetre és csupán a tanulmányi időt tekintve lehessen kedvezményeket adni a jelöltek számára. Egyúttal ígéretet tett, hogy az 1920–1921 folyamán hazatérő, külföldi internáltságot megjárt hadviseltekkel szemben továbbra is méltányos eljárást fognak alkalmazni.51 A kedvezmények időbeli lejártára azért is szükség volt figyelmeztetni a felettes hatóságot, mert a vonatkozó időszakban előfordult visszaélési kísérlet.52 A VKM a felterjesztéshez hozzájárulva rögzítette, hogy továbbra is érvényesnek tekintette az 1919. áprilisa és júniusa között tett tanárvizsgálatokat minden további pótlás nélkül, azonban a vizsgabizottságok szabad megválasztását és a szaktárgyak anyagára vonatkozó kedvezményeket eltörölte. A folyamodók számára adandó kedvezményeket pedig egyéni elbírálás alá vonta, amelyet a hadifogságból hazatérőkre is kiterjesztett.53

A kedvezmények lejártának a jelzése egybeesik egy sor egyéb intézkedéssel, amelyeknek a célja a tanárvizsgálatok színvonalának és egységes kvalifikációs követelményrendszerének a visszaállítása volt, amelyet a háború, illetve az azt követő politikai kurzusok bontottak meg. Az intézkedések egyik része a pedagógiai gyakorlatokra vonatkozott, mivel a tanulmányok mellett a tanítási gyakorlatok eltöltésének a lehetőségeit is érintették a közállapotok átalakulása. Így a jelöltek a középiskolától eltérő intézménytípusokban, polgári iskolában,54 vagy tanfolyamokon55 eltöltött gyakorlatot is igyekeztek a pedagógiai vizsgára jelentkezéshez beszámíttatani. A gyakorlati idő eltöltésének standardizálására 1922 áprilisában a VKM előírta, hogy a gyakorlati év szeptember 1-től június 30-ig tart, eltöltése pedig csak főgimnáziumban, főreáliskolában, vagy leánygimnáziumban lehetséges. Azok a jelöltek, akik ősszel tették le a szakvizsgálatukat, február 1-től voltak gyakorlatra beoszthatók, így számukra a gyakorlás a következő év január 31-ig tartott. A jelentkezést ezt követően a gyakorló gimnázium igazgatóságához kellett benyújtani, amely 40 jelöltet kiválogatott, s a többi folyamodót áttette a fővárosi tankerületi főigazgatósághoz, amely szétosztotta a jelentkezőket más budapesti középiskolákban. A kérvényeket június 30-ig kellett benyújtani az illetékes tankerületi főigazgatósághoz, amennyiben a hallgatók vidéken kívántak gyakorlatot folytatni, vagy szakvizsgájukat ősszel tették le. A beosztás előfeltétele volt egy terjedelmes dokumentáció leadása a kérelemhez (születési anyakönyvi kivonat, alap- és szakvizsgai értesítők, indexmásolat és a tanárképző intézeti tagságot igazoló jelentkezőkönyv, amennyiben a hallgató tagja volt az intézetnek), amely alapján a jelölteket rangsorolták a gyakorlóiskolában, illetve a tankerületi igazgatóságokon, ahol július 30-ig, illetve január 15-ig készítették el a pontos beosztásokat. Hadviseltség alapján fél évi gyakorlati időszak igazolása is elengedő volt a pedagógiai vizsgára bocsátáshoz,56 amelyet részben az 1924: XXVII. törvény rendelkezései, részben az 1927-ben elfogadott új vizsgaszabályzat pontosítása miatt oly módon változtattak meg, hogy sem a hadi szolgálat, sem a külföldi tanítás, illetve tudományos intézményeknél eltöltött időt nem lehetett tanítási gyakorlatként elismertetni, illetve ezek után időbeli kedvezményt igényelni.57

A gyakorlati évre történő folyamodás és az annak eltöltési módjára vonatkozó szabályozáshoz hasonlóan a vizsgák tudományos színvonalának megőrzését célozta a vizsgálati fokokra történő jelentkezés jogának elévülése. Melich János a VKM-miniszterhez címzett beadványában megjegyezte, hogy 1921 során több olyan folyamodó is volt, akik tanulmányaikat több év, vagy évtized után kívánták lezárni. Az eltelt időszakban azonban a tudomány jelentős változásokon ment keresztül a humán és természettudományos területeken egyaránt. Emiatt kérte annak az alapelvnek a kimondását a kultusztárcától, hogy a vizsgaletevés joga elévülhet.58 A minisztérium a folyamatban levő tanárképzési reformban résztvevőkre bízta annak megvitatását, hogy az elévülés pontosan milyen időtartam után merülhet fel, illetve a tanulmányok, vagy vizsgafokok folytatása milyen feltételek mentén lehetséges.59 Végül a vizsgajog időbeli elévülésének elbírálását 1928 szeptemberében a VKM a tanárvizsgáló bizottság elnökségének a hatáskörébe utalta ezzel szélesítve az professziós szerv döntéshozatali jogosítványait.60

Ugyancsak a vizsgák színvonalának emelését szorgalmazta az a minisztériumi szándék, hogy a jelöltek tanulmányait rendszerezettebbé tegye a világháború okozta zavarok miatt. Emiatt a VKM szükségesnek vélte a tanárvizsgáló bizottságot felkérni, hogy a jelölteket figyelmeztesse a tanárképző intézetbe történő beiratkozásra professzionalitásuk egységesebb és szabályozottabb formában történő formálására. Ennek nyomatékosítására a kultusztárca jelezte, hogy ösztöndíjak, tanulmányi segélyek és állások betöltésére történő jelentkezésnél előnyben fogja részesíteni a tanárképző intézet tagjait.61

Ebbe a sorba illeszkedett az in absentia egyetemlátogatás és vizsgázás elleni küzdelem folytatása, amely már a világháború előtt is az egyik legnagyobb, megoldatlan kérdése volt a tanárképzésnek (Garai, 2022a, pp. 211–212). Melich János ügyvezető alelnök jelentette a minisztérium részére, hogy a szakvizsga előtti szakdolgozati folyamodáskor a jelöltek indexeiből több esetben világos volt egyetemlátogatásuk hiánya. A kérelmezők megélhetésük végett távoli középiskolákban vállaltak helyettes tanári állást, s így az egyetemi előadásokat egyáltalán nem látogatták. Az ilyen esetekben az elnökség vagy feljelenthette a hallgatókat a bölcsészkari dékáni hivatalban, amely ebben az esetben megsemmisítette féléveiket, vagy rászorította őket kollokviumok teljesítésére tanulmányaik rendszerezése végett. Erre azonban az alapvizsga előtti tanulmányi szakaszban nem volt meg a bizottság jogköre, s az alapvizsgát követően is csupán az adott rá lehetőséget, hogy a jelöltek számára kilátásba helyezték, amennyiben nem teljesítették a kollokviumokat nem ahhoz a cenzorhoz osztották be vizsgára, amely a szakdolgozati tételt kitűzte. Így Melich felhatalmazást kért a bizottság számára tanulmányok előírására,62 amennyiben a jelöltek nem látogatták szorgalmasan az előadásokat, amelyet a VKM megadott.63

A tanárvizsgálatok adminisztratív ügyvitelének egységesítését és a vizsgák minőségének nyomon követését szolgálta a félévi jelentéstételi kötelezettségének a bevezetése a sikeres tanárvizsgálatot tett jelöltekről. Ezekben kötelező volt feltüntetni a jelöltek neve mellett szaktárgyukat, a vizsgafokot, amelyet teljesítettek és annak minősítését.64 A sikertelen vizsgálatot tevők esetében megengedte a kultusztárca értesítő kiállítását, amely korábban csak sikeres vizsgáknál volt kötelező a magasabb vizsgafokra történő jelentkezéshez.65 Ez lehetővé tette, hogy a jelöltek igazolják külső hatóságok, intézetek felé a vizsgán való részvételüket, illetve annak a tényét, hogy vizsgálatuk mely tárgyaiból feleltek meg, s melyekből kell további erőfeszítéseket tenniük. Az értesítőkhöz hasonlóan diplomamásolatok igénylése is lehetővé vált, mivel a végzett tanárok végbizonyítványai a háborús cselekmények során elvesztek, vagy nem voltak hozzáférhetőek az impériumváltás miatt.66 Ezeknek a díjazását a VKM egységesítette, s kötelezte a bizottságot a másolatok mellőzésére és „kivonatok kiállítására” abban az esetben, ha nem volt hitelt érdemlően igazolható a diplomák megsemmisülése.67 A kiállított másolatokról jelentést kellett készíteni a minisztérium részére, s a bizottság külön igazoló eljárást folytatott le a folyamodókkal szemben, vajon erkölcsi szempontból továbbra is alkalmasak-e a tanári feladatok ellátására.68 Szintén az egységesebb ügyvitelt célozta annak a megállapítása, hogy az egy évi önkéntes katonai szolgálat69 alapján megállapítandó tanulmányi kedvezményeket az elnökség, míg az egyéb hadiszolgálatokhoz kapcsolódó kedvezményeket, beleértve a hadifogságot is, amelyet a 163.889/921 (X. 20.) számú VKM rendelet szabályozott, a tanárvizsgáló bizottság véleménye alapján a minisztérium bírálta el.70