A megkeresésre Bartoniek Géza, az Eötvös Collegium igazgatója megállapította, hogy az internátusban végzett tanulmányi munka során a tanárképző intézeti utasításokban foglalt követelményeket rendszerint sikerült meghaladni. Ez annak volt köszönhető, hogy csak jeles érettségivel vette fel az intézet a pályázókat, akik rendszerint magasabb státuszúak voltak a tanárképző intézet tagjainál és folyamatos tanulmányi ellenőrzés alatt álltak. A szakvezetők, a nyelvmesterek és a felszerelt könyvtár együttesen biztosították a tanulmányi eredményeket, amelynek köszönhetően nemcsak magas szakképzettségre tettek szert az intézet tagjai, de több idegen nyelvet is el tudtak sajátítani. Az eredményes munkára való tekintettel a tanárképző intézeti órák látogatása alóli teljes felmentését kérte Bartoniek a Collegium tagjai számára (Garai, 2016, p. 185).2 Zimányi Gyula, a piarista rend Kalazantium igazgatója előbb a budapesti tanárképző intézettel, illetve tanárvizsgáló bizottsággal lépett érintkezésbe, de nem tudtak számára egyértelmű útmutatásokat adni a kedvezmények mértékét illetően, így azt kérte, hogy a rend jelöltjeinek hozzávetőlegesen heti 20 órában maximálja a VKM az egyetemi és tanárképző intézeti tanulmányait.3 A pannonhalmi bencés rend tanárképző intézete külön tárgyalásokat folytatott a minisztériummal és a tanárképzés professziós intézményeivel, amelynek eredményeként 1926-ban elérte, hogy jelöltjei igazolt állami tanárképző intézeti tagság nélkül is jelentkezhettek államvizsgára, azonban tanulmányi rendjében követnie kellett az állami tanárképző intézetek képzését.4

A felterjesztéseket követően a VKM felszólította a budapesti tanárképző intézet vezetőségét, hogy az 1924: XXVII. törvény 4. §-ára tekintettel egy közös igazgatótanácsi ülésen tisztázzák a tanárképző intézeti tanulmányok korlátozásának lehetséges módjait.5 Petz Gedeon az 1925. október 8-i igazgatótanácsi ülésre meghívta az Eötvös Collegium igazgatóját a lehetséges korlátozások megvitatására,6 amely eredménytelen maradt, mivel az igazgatótanács nem kívánta a tanárképző intézeti tanulmányokat az internátus tagjai számára visszaszorítani.7

1926 januárjában a kultusztárca a zirci ciszterci és a jászóvári premontrei rend által fenntartott tanárképző intézeteket is megkereste az állami tanárképző intézeti tanulmányok korlátozására vonatkozó javaslattétel ügyében.8 A megkeresésre Zimányi Mihály, a jászóvári premontrei rend fővárosi hittudományi és tanárképző intézetének, a Norbertinum igazgatójaként jelezte, hogy az internátusban 1919 óta nem folyt önálló tanárképzés. Az intézmény már felszentelt szerzetesek szálláshelyeként működött, akik teológiai tanulmányaik elvégzését követően iratkoztak be a fővárosi egyetemre szaktanulmányok elvégzésre, így azt kérte, hogy a fennálló szabályok értelmében a teológiai stúdiumok nyomán a rend tagjai kétévi tanulmányi kedvezményben részesülhessenek.9 Werner Adolf zirci apát legalább egyévi kedvezményt kért jelöltjeik számára, akik a gimnázium nyolcadik osztályának elvégzését követően végezték el hároméves teológiai képzésüket, majd iratkoztak be az egyetemre, s gyakorlati évüket is a gyakorlóiskolában végezték el. Ez a tanulmányi eljárás azért alakult ki a cisztercieknél, mert korábban kedvezőtlen tapasztalatokat szereztek a teológiai és a tudományegyetemi tanulmányok egyszerre történő végzéséből.10

A kultusztárca második megkeresése által érintett rendek esetében adható kedvezmények ügyét a tanárképző intézeti tanács 1926. június 16-i ülésén vitatta meg.11 Ezen a két rend jelöltjeire ugyanazokat a kedvezményeket javasolta alkalmazni a testület, mint a fővárosi, Norbertinum hallgatói esetében, így legfeljebb heti 20 órai egyetemi és tanárképző intézeti tárgyakat kellett hallgatniuk, negyedik évükben pedagógiai vizsgát tehettek, ami egyévi tanulmányi kedvezményt jelentett, a gyakorlati időt pedig egy rendi középiskolában tölthették, ahol a próbatanításukra is sor kerülhetett.12 A javaslat tehát a tanárképzési reform egyik fő hozadékát, a professzionalizmus és a professzionalitás standardizált formálását kérdőjelezte meg. Mint a tanárképzés professzionalizációjának korábbi szakaszaiban, az iskolafenntartó rendek lényegében ebben az esetben is fenntartói erőfölényük eredményeként bizonyos mértékig kivonhatták magukat az állami-szakértői csoport szakszerűsítési törekvései alól (Garai, 2022a, p. 132). Így a javaslatok azzal a perspektívával fenyegettek, hogy a reform standardizációra irányuló eredményei kevéssé érvényesülhettek a felekezeti jelöltek esetében a teoretikus képzési szakaszban a tanulmányi idő lerövidülése, valamint a saját fenntartású középiskolában eltöltött gyakorlóév miatt. A kedvezmények lehetővé tették, hogy a felekezeti jelöltek esetében a tanárképző intézet felügyelete formális legyen, amelyet a beiratkozási kötelezettség, illetve a tanárképző intézeti tantervek korlátozott mértékű követési kötelezettsége jelzett.

Az 1926. november 15-i igazgatótanácsi ülésen a tanárképző intézet tovább finomította álláspontját a ciszterci és a premontrei rendi jelöltekre nézve. Miután 1926 októberében Melich János elnökhelyettes személyesen egyeztetett Werner Adolf apáttal, az ülésen az az álláspont alakult ki, hogy a végzett teológusok a bölcseleti területeken két-két félév után alap-, majd szakvizsgát, a természettudományi szakokon pedig három-három félév elvégzése után tehettek vizsgát. Emellett a tanács örömmel vette az apát arra vonatkozó ígéretét, hogy a szakvizsgázott rendi jelöltek a tanárképző intézet gyakorlóiskolájában fogják gyakorlótanításukat eltölteni.13 A Norbertinum premontrei rendi jelöltjei esetében az igazgatótanács hasonló értelmű javaslatot tett a kultusztárca számára.14 A VKM azonban nem akart döntést hozni, mert időközben a csornai premontrei rend is kedvezményeket kért, s a tárca egy egyesített javaslatot várt a tanárképző intézettől.15 Burány Gergely csornai prépost a minisztériumtól azt igényelte, hogy a rendhez tartozó tanárjelölteket ugyanazok a kedvezmények illessék meg, mint a többi felekezet végzett teológusait, illetve a már szakvizsgát tett humántudományi szakos hallgatók Szombathelyen, a reálszakosak pedig Keszthelyen tölthessék el gyakorlóévüket.16 A tanárképző intézet vezetősége csupán 1927. májusában tárgyalta a prépost felterjesztését, amelyben azt javasolta, hogy a korábbi jászóvári és ciszertci rendi kérésekhez hasonlóan a nyolc félévi teológiai tanulmányokat folytatott jelöltek számára a nyelvi, filozófiai és történeti szakokon négy félévig, a természettudományi stúdiumokat folytatók esetében pedig összesen hat félévig tartsanak a tanulmányok. Emellett megjegyezte, hogy a szombathelyi és a keszthelyi gimnáziumokban történő gyakorlás legfeljebb kivételes intézkedés lehet, a jelölteknek elsősorban az állami gyakorlóiskolát kell látogatniuk.17

A ciszterci rendi jelöltek ügyének összetettsége miatt, tanulmányi engedményük kérdését a tanárvizsgáló bizottság elnöki tanácsa is tárgyalta 1927. február 25-i ülésén. A tanács megállapítása szerint mivel a rend hallgatói már egy évvel az érettségi előtt elkezdtek felkészülni a szerzetesi fogadalomra, így esetükben nem volt alkalmazható a 21.557/1888. (VI. 20.) rendelet, amely tanulmányi kedvezmények alapjául szolgált. A szabályozás ugyanis megállapította, hogy csak az érettségit követő nyolc félévi teológiai tanulmányok esetében adható kétévi tanulmányi kedvezmény (Garai, 2022a, p. 132). Werner Adolf kérését a tanács teljesíthetőnek tartotta (két félév után alapvizsga, négy félév után szakvizsga),18 azonban a VKM szigorított a feltételeken és a humántudományi területeken három-három félévi tanulmányokat követően tehettek alap-, majd szakvizsgát, a természettudományi területeken pedig négy-négy félévet követően folyamodhattak mindkét vizsgafokra, tehát ez utóbbin egyáltalán nem kaptak tanulmányi kedvezményt.19

A VKM a tanárvizsgálati szabályzat bevezetését követően végül egységesen szabályozó rendeletet adott ki a felekezeti jelöltek tanulmányi kedvezményeire vonatkozóan. A szabályozás lényegét tekintve a 21.557/1888. (VI. 20.) rendeletet követve annak feltételein valamelyest szigorított, így az érettségit követően folytatott nyolc féléves eredményes teológiai tanulmányok a történeti, nyelvi és filozófiai szakterületeken négy félévi tanulmányi kedvezményt eredményeztek, a reálszakosok esetében a kedvezmények mértéke összesen két félév volt. A rendelkezés egységesen érvényes volt a csornai, a jászóvári premontrei, valamint a cisztercita rend tagjaira is, utóbbiak esetében azt eredményezve, hogy a 21.496/1927. (III. 13.) rendelet szabályozása maradt irányadó, tehát reálszakokon egyáltalán nem, s a humánterületeken is mindössze két félév tanulmányi kedvezményt kaphattak.20

A felekezeti jelöltek kedvezményeinek szabályozásában két figyelemre méltó elem állapítható meg. Az egyik a tanárképzésben érdekelt professziós intézmények konformizmusa: az Eötvös Collegiumtól eltekintve nem merült fel a professzionalizmus formálásában érdekelt tanítórendek esetében az új tanárképzési rendszer alapelveihez történő teljes alkalmazkodás. Ez különösen szembetűnő a tihanyi Szent Gellért Főiskola esetében, amelynek hallgatói a beiratkozási kötelezettség alól is mentesültek, az intézménynek azonban követnie kellett az állami tanárképző intézetek tantervi utasításait jogi kötelmek és tagjainak eredményes tanárvizsgálata biztosítása végett. A felekezetek esetében tehát a professziós intézmények és a VKM is megelégedett a formális felügyelet elfogadásával, amely az ellenforradalmi rendszer egyházakhoz való viszonyának természetéhez illeszkedő lépés volt (Romsics, 2004, pp. 180–185; Nagy, 2005, p. 107). A másik elem a tanárképzés gyakorlati szakaszához kapcsolódik. A rendelet ugyanis ezt a kérdést egyáltalán nem érintette annak ellenére, hogy az egész tanárképzési reform egyik sarokpontja a jelöltek professzionalitásának standardizált formálása volt. Ennek az alapelvnek az érvényesítése azonban a nem felekezeti jelöltek esetében is sérült, hiszen a gyakorlóiskolai kapacitás egyszerűen nem állt rendelkezésre az egységes gyakorlati képzéshez. A felekezeti jelöltek esetében pedig ennek az érvényesítéséhez sem a VKM, sem pedig a professziós intézmények nem ragaszkodtak végletesen. Így összességében az állapítható meg, hogy a teoretikus képzési szakasz feletti kontroll direkt és indirekt formáinak kialakítására törekedtek mind a minisztérium, mind a tanárképzés szakértői a tanárképző intézeteken keresztül.

Végül hasonló megközelítés érvényesült az Eötvös Collegiummal szemben, amelynek igazgatójával az 1925. októberi tárgyalások nem vezettek eredményre. Csaknem egy év múlva, 1926. november 13-ra hívott össze a minisztérium értekezletet, amelyen a tanárvizsgáló bizottság elnökét, Szinnyei Józsefet leszámítva a teljes tanárképzés irányításának legfontosabb szereplői vettek részt, így a VKM-részéről Tóth Lajos és Nagy Árpád államtitkárok, valamint Badics Aurél miniszteri titkár, akik a tanárképzés reformját irányították, Petz Gedeon tanárképző intézeti elnök, Melich János ügyvezető alelnök, Fináczy Ernő, Kornis Gyula, illetve az Eötvös Collegium részéről Bartoniek Géza igazgató és Teleki Pál curator. Utóbbi bevonása a folyamatba azt jelentette, hogy Bartoniek ezúttal is, mint a tornatanárképzés reformja esetében, Telekitől várta a Collegium helyzetének megnyugtató rendezését ezúttal az új tanárképzési intézményrendszerben. Az értekezleten az az álláspont alakult ki, hogy az intézet növendékeinek be kell iratkozniuk a tanárképző intézetbe, azonban az 1924: XXVII. törvény 4. §. második bekezdése nyomán a Collegiumban hallgatott órák kiváltják a tanárképző intézeti órákat, így utóbbiakat az internátus tagjainak nem kellett látogatniuk. Ennek a kedvezménynek a fenntartásához azonban a Collegiumnak félévről félévre egyeztetnie kellett képzési programját a tanárképző intézet igazgatótanácsával.21 A rendelet ilyen értelemben való megalkotása Teleki Pálnak volt köszönhető, aki meg akarta őrizni az intézmény tanulmányi autonómiáját, de egyúttal szükségesnek tartotta beilleszteni a Collegiumot a megváltozott tanárképzési rendszerbe, s ott új szerepkört találni számára. Így tőle származott az a gondolat, hogy az internátus képzését egyeztesse a tanárképző intézet tantervével, amelyért cserébe elvárta a Collegium tagjainak felmentését a tanárképző intézeti órák látogatása alól.22

A rendelet azonban nem rendezte azoknak a collegistáknak a helyzetét, akik az 1925/1926. tanévben kezdték meg tanulmányaikat és az 1926/1927. tanévben már alapvizsgát kívántak tenni. Az internátus és a tanárképző intézet közötti tárgyalások lezárultáig ugyanis az igazgatóság nem engedte, hogy a Collegium tagjai beiratkozzanak a tanárképző intézetbe, így az alapvizsgához szükséges négy félévi egyetemi és tanárképző intézeti tanulmányokat nem tudták kimutatni.23 Ügyük a bölcsészeti kari ülésen és a tanárvizsgáló bizottság elnökségi ülésén is előkerült. A kar először az 1926. november 10-i ülésen vizsgálta a kérdést a Tandíjmentességi Szabályzat megváltozásához kapcsolódóan. Eckhardt Ferenc a szabályzathoz hozzászólva kifogásolta, hogy a szegénységi bizonyítvány, az egyetemi leckekönyv, a tanári alapvizsgai értesítő mellett immár a tanárképző intézeti jelentkezőkönyvet is be kellett mutatnia a hallgatóknak, amiben a kari autonómia megsértését látta. Eckhardt gondolatmenete arra épült, hogy az egyetemnek nem volt ráhatása a tanárképzés reformjára és különösen a tanárképző intézet új szerepének kialakítására, az a kartól teljesen függetlenül ment végbe. Az 1924: XXVII. törvény függő helyzetbe hozta a kart a tanárképző intézettől, amelynek elmélyítésében a tanárképző intézeti leckekönyv bemutatását egy újabb lépésként értékelte. A szabályzat elfogadása ráadásul az Eötvös Collegiumról folyó tárgyalások kimenetelét is kedvezőtlenül befolyásolták megítélése szerint, mivel így a kar eleve elfogadta az internátus tanárképző intézet alá történő rendelését. A felszólalására adott válaszok tartalmi tekintetben nem cáfolták Eckhardt felvetéseit sem a kar és a tanárképzési reform folyamatának viszonyáról, sem arról, hogy a tanárképző intézet célja az internátus alárendelése volt az új rendszerben. Az ülésen részt vevő Melich János ki is emelte, hogy a tárgyalások a legjobb úton haladtak, s a curator maga is szükségesnek tartotta a Collegium tagjainak beiratkozását az intézetbe.24 A Teleki által javasolt megállapodás elfogadását az 1927. február 27-i kari ülésen jelentette be az elnöklő dékán, amit azonban Pauler Ákos kifogásolt lényegében Eckhardt korábbi gondolatmenetét követve: a karhoz nem kapcsolódó tanárképző intézet ügyeit nem kellett a kari tanácsnak tárgyalnia, mivel a kar nem állt kapcsolatban a tanárképző intézettel. Pauler felszólalása ellen tiltakozott Petz Gedeon, aki szerint a tanárképző intézeti előadások az egyetemi tanrendekben is fel voltak tüntetve, s az intézet növendékei egyben a kar hallgatói voltak. A dékán szintén a megállapodás tudomásulvételét szorgalmazta, hogy a professziós autoritás igényét ezzel is kifejezze a tanárképző intézet felett.25 A professzionalizmus formálásának tanárképző intézet alá történő rendelését tehát a bölcsészeti kar autonómiájának megsértéseként értékelte, s legfeljebb a szimbolikus vonatkozásokban tudta igényeit érvényesíteni.

Ennek egyik formája a tanárvizsgáló bizottságon keresztül valósult meg, amelynek elnöki tanácsa jobbára egyetemi tanárokból állt. Az 1927. február 25-i elnöki tanácsülés tárgyalta az Eötvös Collegium ügyét. Ezen a 88.200/1926 (IX. 27.) rendelet visszamenőleges hatállyal történő alkalmazását javasolta a testület a VKM-miniszter részére. Kivételesen tehát a szükséges négy félévi tanárképző intézeti tanulmányok nélkül is alapvizsgát tehettek az intézet növendékei,26 amihez a minisztérium hozzájárult.27 Amellett, hogy a lépés a tanárképző intézet új szerepével szembeni egyfajta tiltakozásként fogható fel, lényegében le is zárta azt a folyamatot, amelynek eredményeként részben indirekt módon (tantervi egyeztetés, névleges beiratkozás), részben direkt módon (beiratkozási kötelezettségért cserébe tanulmányi kedvezmények), de valamennyi a professzizonalizmus formálását végző intézmény a tanárképző intézet felügyelete alá került. Ez a központosítás azonban felemás módon valósult meg, hiszen a fenntartói erőfölény, illetve a politikai befolyás az egyes intézmények eltérő mértékű betagozódását eredményezték az új tanárképzési intézményrendszerbe, amelyet az állam által széles körű jogosítványokkal felruházott tanárképző intézet irányított a professzionalizmus formálása területén. Az egyetemi bölcsészkar ráadásul úgy értékelte a reformot, mint amelyből nemcsak kimaradt intézményesen, de működésének ügykörét kedvezőtlenül befolyásolta ezzel hosszú évekre megalapozva a kar és a tanárképző intézet turbulens kapcsolatát.