A minisztérium csupán a kérések egy részének a vonatkozásában tanúsított megértést. A befizetett kezelési díjakat azért nem utalta vissza, mivel a költségvetési év már lezárult a jelentés elkészítésekor. A vidéki társbizottságok személyi, dologi kiadásainak átcsoportosítását arra való hivatkozással utasította el, hogy ezek a testületek is alulfinanszírozottak voltak. Pázmán előléptetésére pedig külön előterjesztést javasolt az V. ügyosztály részére, amely a középiskolákkal összefüggő ügyeket kezelte.2 Abban a tekintetben viszont engedményt adott, hogy a 90.119/1926. (1927. III. 4.) számú rendeletben előírt vizsgadíjtételek alóli kedvezménytől elállt a vagyontalan köztisztviselők, özvegyek és menekültek gyermekei esetében. A kedvezmény ugyanis anyagi vonatkozásban, mivel 50%-os leszállítást ígért eredetileg a rendelet, és adminisztratív tekintetben is hátrányosan érintette volna a testületet. Ehelyett a befizetett vizsgadíjak kamataiból és a pedagógiai vizsga díja után fennmaradó maradványösszegből 632 pengős felajánlást tett a bizottság a kitűnő vizsgaeredménnyel rendelkező, ám szociálisan hátrányos helyzetben levő csoportok számára.3 Ez a felajánlás rendszeressé vált, s a vizsgákra jelentkezők teljes számának változásai következében a felajánlott összeg az őszi félévekben rendszerint az 1000, míg tavasszal akár a 4362 pengős összeghatárt is elérte.4 Igényt formálni a jutalomdíj elnyerésére egy pályázati adatlap kitöltésével lehetett, amely a vizsgaeredmények mellett a hallgatók társadalmi státuszára, vagyoni helyzetére vonatkozó kérdéseket tartalmazott.5

A testület működési körülményeiben még legalább két állandó elem rajzolódik ki az éves beszámolókból. Az egyik, a fentiekben alapján megállapítható, az 1926/1927. évi jelentésből is kirajzolódó krónikus alulfinanszírozottság. Az összefoglalókból úgy tűnik, mintha a rendszer működésébe kódolva lett volna, hogy az adminisztratív működés fenntartásához szükséges anyagi eszközök meglétét külön kérvényezze a bizottság. Az alulfinanszírozottságot a VKM úgy próbálta elfedni, hogy előbb az infláció időszakából ismert módon többhavi átalányt egyszerre utalványozott.6 A bizottság elnöksége azonban figyelmeztette a kultusztárcát, hogy az utalványozás az ügymenetben kapjon prioritást, mert a testületnek még a nyári hónapokban is voltak kiadásai, amelyeket finanszírozni kellett.7 Az elégtelen költségvetés ellenére a minisztérium számvevősége rendszeresen kérdőre vonta a testületet az állampénztárat megillető tételek be nem fizetése miatt azokban az esetekben is, ha egyébként a professziós szerv rendelkezett engedéllyel az összegek visszatartására saját működésének finanszírozására.8 A minisztérium ugyanakkor költségvetési megtakarítást is elvárt volna, amelynek betartása nem volt lehetséges. Az ügyvezető alelnök kimutatása szerint az 1926/1927. III. negyedévére kapott 165 pengős általány olyan alacsony mértékű volt, hogy a vizsgák megtartásához szükséges jegyzőkönyvek, okmányok papíralapanyagának beszerzéséhez szükséges 156 pengős kiadást is alig fedezte, így további 700-800 pengő visszatartását kérelmezte,9 amelyből a kultusztárca 700 pengőt engedélyezett egy napidíjas honoráriumának fedezésére. A minisztériumi ügyiratból látható, hogy a tanárvizsgáló bizottságok általában is alulfinanszírozottak voltak a tanárképző intézetekhez képest. Az 1927/1928. költségvetési évre előbbiek számára 1518 pengőt, utóbbiak számára viszont 9344 pengőt irányzott elő a tárca. A tanárvizsgáló bizottságok között a fővárosi egyedül 760 pengőt kapott, míg a másik három a fennmaradó 768 pengőn osztozott.10

A VKM ügyiraton megjelenő finanszírozásbeli aránytalanságokra való célzás azonban félrevezető volt, ami különösen akkor szembetűnő, ha a pénzügyi eszközök biztosításának adatai egybevetésre kerülnek a vizsgabizottságokra háruló vizsgáztatási terhekkel. A költségvetésre vonatkozó adatok 1927/1928–1935/1936. tanévig terjedő összevetéséből az látható, hogy az 1927/1928, az 1931/1932. IV. negyedév, az 1932/1933. I. negyedév, az 1932/1933. III. negyedév, a 1934/1935. III. negyedév időszakaiban a vidéki bizottságok összesített költségvetése nemcsak elérte a fővárosi bizottságét, de meg is haladta azt. Más költségvetési negyedévekben is rendre megközelítették a budapesti bizottság dotációját, kétszeres különbség egyetlen esetben sem alakult ki.11 Ugyanakkor az alapvizsgára jelentkezések számában az látható,12 hogy az 1925/1926–1935/1936. között a fővárosi és a vidéki vizsgabizottsághoz benyújtott alapvizsgai jelentkezések száma között a különbség 3,65 és 2,1-szeres volt, s még a gazdasági válság által leginkább érintett 1931/1932–1933/1934. tanévekben is megmaradt a kétszeres, olykor háromszoros különbség.13 Vagyis a vizsgaterhelést és az azzal együtt járó adminisztratív teendőkkel együtt járó kiadásokat nézve a fővárosi bizottság még a vidéki társbizottságokkal összevetve is alulfinanszírozott volt. Ez azt eredményezte, hogy a budapesti bizottság folyamatosan költségvetési hiányt jelentett a VKM részére,14 és egyre nagyobb összegű befizetési kötelezettség visszatartását kérvényezte,15 amelyre a VKM váratlan számvevőségi ellenőrzéssel válaszolt.16 A költségvetési ellenőrzés szorosabbra fűzését jelzi, hogy a tárca 1930-tól bevezette a minden tanév decemberében és júliusában teendő jelentést a szükséges tiszteletdíjak, rendszeres illetmények és minden költség vonatkozásában, amely a bizottság működésével összefüggésben felmerült.17 Ennek ellenére az 1931/1932. tanévben az elnökség a kezelési díjakból 1300 pengőt kért visszatartani, amelyből azonban mindössze 900-at engedélyezett a VKM. A csődöt az segítette elkerülni, hogy a kiutalt átalány és az engedélyezett visszatartás éppen fedezte a 872 pengő 69 filléres hiányt.18 Az 1932/1933. tanévben ugyanez ismétlődött meg, a kiutalt 2530 pengős átalány elégtelennek bizonyult, így a VKM előbb 900, majd újabb 165 pengő visszatartását engedélyezte a kezelési díjakból.19 Az 1933/1934. évben a 4124 pengőre emelkedő átalány szintén elégtelennek bizonyult, amelynek ellensúlyozására 1300 pengő visszatartását engedélyezte a kultusztárca.20 Egy évvel később a VKM mindössze 2000 pengőt utalt ki a hivatali működésre, amelyet 1000 pengővel engedélyezett kiegészíteni a kezelési díjakból.21

A dologi költségvetés elégtelensége mellett a bizottság tagjainak tiszteletdíja is rendkívül alacsony volt, amelyet Melich azzal próbált orvosolni, hogy javaslatot tett a tanárvizsgálati díjak emelésére. Az érvényben levő 90.119/1926. IV. (1927. III. 4.) rendelt 32-40-32 kulcsban határozta meg az alap-, a szakvizsga és a pedagógiai vizsga díját, amelyen 1928-ban annyi módosítás történt, hogy az alapvizsga díja is 40 pengőre emelkedett.22 A vizsgadíjak egységes felosztási mechanizmusát követően a vagyontalan köztisztviselők, menekültek gyermekei és az árvák részére vizsgadíjkedvezményt nyújtottak jutalomdíjak formájában, amely a teljes befizetések 10%-át tette ki. Ennek kiosztása is veszélybe került azonban, mivel a vizsgák szervezése deficites volt, hiszen az 1914 előtti viszonyokkal szemben a VKM egyáltalán nem járult hozzá a cenzorok díjazásának kiegészítéséhez. Így a bizottság egyre nehezebben tudta az évi 4500 pengőt is elérő jutalmakat szétosztani, amire minisztériumi előírások kötelezték.23 Hasonló módon a felső kereskedelmi iskolai ügyek viteléért biztosított dotációt is csökkentette a VKM: az 1925/1926–1928/1929 között engedélyezett 800 pengő 1929/1930–1930/1931-re 600 pengőre mérséklődött, ami ugyancsak azt a benyomást erősíti, hogy a bizottság finanszírozása minden tekintetben igen csekély mértékű volt.24 A világgazdasági válság tehát eleve egy súlyosan alulfinanszírozott helyzetben találta a bizottságot, amelynek hatásai tovább mélyítették a testület financiális válságát. Ez lényegében elemi kötelességeinek teljesítését, az intézet működését veszélyeztette. Az adminisztráció működőképességének fenntartásához szükséges források eseti engedélyezése kifejezte a miniszteriális igazgatás irányában történő kiszolgáltatottságot, amely értelmezhető a professziós szerv feletti kontroll egyik formájaként, ami az 1930-as évekre fokozatosan erősödött.

A másik közös elem az elhelyezéshez kapcsolódott, amely alkalmatlannak bizonyult a vizsgák lefolytatására. Vizsgaalkalmakat a tanév nyolc hónapjában tartott a bizottság, novemberben és februárban rendszerint nem hirdetett vizsgaterminust. A tanárvizsgák zárthelyi vizsgafordulóit a gyakorlóiskola helyiségeiben bonyolították le, azonban a vizsgázók számának növekedése meghaladta termeinek befogadóképességét. A bölcsészeti kar ideiglenesen felajánlotta termeit, azonban erre semmi sem kötelezte, így ezt bármikor visszavonhatta, amire az sarkallhatta, hogy a termek átengedése jelentős fennakadásokat okozott a meghirdetett előadások és gyakorlatok megtartásában. A szóbeli vizsgafordulók megtartása körül hasonló akadályok tornyosultak: a kevés terem miatt egyfelől a vizsgákat szűk időkeretekben kellett megtartani, ami az egy napra eső vizsgaalkalmak számát növelte meg, másfelől pedig a vizsgákat különböző helyiségekben kellett lebonyolítani, amelyek sokszor nem voltak alkalmasak vizsgacélokra. Így az 1931/1932. tanévet követően minden jelentésben szerepelt az írásbeli és szóbeli vizsgák megtartására alkalmas helyiségek létrehozásának az igénye, amelyre a VKM nem adott érdemi választ.25

A tanárvizsgáló bizottság ügykezelésébe tartozó területek három jól elkülöníthető csoportra oszthatók a vizsgált időszakban. Az első a középiskolai tanárvizsgálatokkal összefüggő adminisztratív, a második a tanárvizsgáló bizottság személyzetéhez, a harmadik pedig a felsőkereskedelmi iskolai tanárvizsgálatokhoz kapcsolható ügyek irányítása.

A tanárképzés reformját követően a tanárvizsgáló bizottság és a tanárképző intézet megváltozott helyzete miatt a tanárképzés új rendszerében szükséges volt a két intézmény egymáshoz való viszonyát tisztázni. Erre 1928 novemberében került sor, amikor a tanárvizsgáló bizottság elnöksége azt javasolta a VKM-miniszternek, hogy a szakválasztással összefüggő kérdésekben a továbbiakban a tanárképző intézet legyen illetékes, a tanári képesítéssel összefüggő ügyvitel pedig maradjon a tanárvizsgáló bizottság autoritása alatt.26 Noha a két intézmény vezető testületeiben a személyi átfedés jelentős volt, s adminisztrációs személyzetükben is osztoztak, az ügyvitel elkülönítése jelezte, hogy a tanárképzés két eltérő területe felett gyakoroltak ellenőrzést. A kérés egyúttal egyfajta biztosíték volt arra nézve, hogy a tanárképző intézet megerősödött pozíciójában nem veszi át a tanárvizsgáló bizottság feladatköreit.

A vizsgaszervezés és a vizsgázottak nyilvántartása igen összetett tevékenységi rendszer kialakulását eredményezte. Ebbe beletartozott a vizsgálatokkal összefüggő dokumentáció pontos kezelése és kitöltése, amelyre a nyilvántartás miatt volt szükség, így időnként az elnökség figyelmeztette a bizottság tagjait a jegyzőkönyvek pontos kitöltésének szükségességére.27 Ehhez kapcsolódott a vizsgajelentkezések és a diplomák kiadásának alkalmával a tanárképző intézeti jelentkezőkönyvek és az egyetemi indexek tanári aláírásainak vizsgálata, amelyekkel a vizsgafokokra való jelentkezés jogosultságát, illetve a végbizonyítvány kiadhatóságát állapította meg a bizottság.28 Ezekkel kapcsolatban a jelöltek figyelmét rendszerint felhívták a félév eleji és végi aláíratásokra, amellyel a gyakorlatok, előadások látogatását igazolhatták.29 Külön nyilvántartást vezetett az intézet a rendes és a rendkívüli feltételek vagy kedvezmények eredményeként vizsgálati engedélyt nyert hallgatókról.30 A vizsgálat eredményeiről, a kitűnően végzettekről és a nem megfeleltekről szintén külön dokumentációt vezetett a bizottság, amelyekről rendszeresen tájékoztatta a kultusztárcát,31 a társbizottságokat,32 a bölcsészeti kart33 és az Országos Ösztöndíjbizottság elnökségét.34 Ezekre részben azért volt szükség, hogy a kitűnően vizsgázottak esetében alkalmazásnál, illetve ösztöndíjra folyamodásnál a minisztérium, valamint az Ösztöndíjbizottság kedvező elbírálást alkalmazhasson. A nem sikerült vizsgálatok esetében pedig a társbizottságok tájékoztatása azt a célt szolgálta, hogy a jelöltek ne jelentkezhessenek át könnyebb eljárás reményében más professziós testületekhez. Szintén külön-külön dokumentálta a bizottság azokat a hallgatókat, akik hazai felsőoktatási intézményben, illetve külföldi tanulmányokat követően szerezték meg vagy honosították végbizonyítványukat.35 A diplomakönyvi kivonatok a diploma számát, az alap-, a szak- és a pedagógiai vizsga időpontját és eredményét tartalmazták. Alkalmazás vagy nyugdíjjogosultság ellenőrzéséhez az iskolafenntartók gyakran címeztek megkereséseket az elnökséghez egy-egy tanár végzettségének igazolásához.36

A vizsgákkal összefüggő dokumentáció részeként kezelte a bizottság a házidolgozatokat, amelyeket 1932-ig kölcsönözni is lehetett. Ekkor azonban az előforduló visszaélések miatt a kölcsönzés rendszerét felszámolta az elnökség, és külön figyelmeztette a jelölteket, hogy amennyiben szakdolgozatukat doktori disszertációként is be kívánták nyújtani a bölcsészeti karra, úgy időben kellett gondoskodniuk munkájuk másolatáról, mert a benyújtást követően már nem adták ki.37 Így a szakvizsgálatokra történő jelentkezéseket csak akkor vette át a bizottság adminisztratív személyzete, ha a jelöltek benyújtották szakdolgozatukat, egyébként jelentkezési dokumentációjukat visszaadták érdemi eljárás nélkül a hallgatók részére.38 A dolgozatok bírálatát, illetve a jelöltek értesítését a bírálat eredményéről ugyancsak a bizottság adminisztrációja irányította.39 A vizsgacenzorok fluktuációja miatt előfordult, hogy nem a témákat eredetileg kiíró professzorok bírálták a munkákat, mivel elhagyták a bizottságot, hanem a helyükre érkező új tagot vagy a szakterülethez értő más professzort kérték fel az értékelésre.40 A vizsgaalkalmak szervezésében a nagyszámú hallgatóság között előforduló névazonosságok miatt előfordultak adminisztratív tévedések, amelyeket gyorsan kellett korrigálnia az ügyintéző kezelőnek, illetve az ügyvezető alelnöknek a vizsga folyamatosságának garantálása miatt.41 Az eredmények és a tételek bírálatának koordinálása mellett fontos feladat volt a vizsgaszervezéshez kapcsolódóan a jelöltek meghívása a vizsgaalkalmakra. Bár a vizsgák pontos menetrendjét, így a zárthelyi dolgozatok kezdetét, a vizsgaértesítők kiadását, valamint az értesítő és oklevéldíjak visszafizetésének módjait azok esetében, akik sikertelen dolgozatot készítettek, minden alkalommal közzétette az elnökség a bizottság egyetemi hirdetőtábláin,42 előfordult, hogy a jelöltekhez sem a közzétett információk, sem a meghívók nem jutottak el, vagy csak késve kaptak értesítést, így táviratban fordultak az elnökséghez felvilágosításért,43 amely ilyenkor közölte a vizsga pontos időpontját, illetve azt, hogy a jelöltnek mikor kell megjelennie.44 A késői értesítés esetében az elnökség engedélyt adhatott arra is, hogy a vizsgadíjak befizetési határidejének lejárta ellenére a hallgatók utólagosan térítsék meg a vizsgadíjakat.45 A befizetett vizsgadíjak abban az esetben azonban elvesztek, ha a jelöltek meggondolták magukat, és visszaléptek a vizsgától, miután a bizottság elnöksége kiküldte a meghívót a vizsgabiztosok részére. Ekkor ugyanis a megbízott biztosok mindenképp összeültek, így fáradtságukat a vizsgadíjakból finanszírozta az intézmény.46

A tanárvizsgáló bizottság adminisztratív ügyeinek második csoportja a személyzeti ügyekhez kapcsolódott. Az adminisztratív személyzet munkáját közvetlenül az ügyvezető alelnök irányította, aki lényegében a napi ügyvitelt igazgatta a beosztott középiskolai tanárok, a kezelők és az ideiglenes díjnokok közreműködésén keresztül. Mivel a tanárvizsgáló bizottság közvetlenül a VKM alá rendelt intézetnek számított, személyzete igen szoros felügyelet alatt állt. Ez érvényesült a beosztott tanárok személyi juttatásainak ellenőrzésében, az előzetesen engedélyezett honoráriumok túllépése esetében számvevőségi vizsgálatok lefolytatásában,47 illetve a telefonhasználat szabályozásában, amelyet ugyan magáncélra használhattak a bizottság tagjai térítés ellenében, de ezekről ugyancsak nyilvántartást kellett vezetni feltüntetve a beszélgetést folytató nevét, idejét és a használatért befizetett összeget.48 A telefon használatát abban a tekintetben is szigorú megkötések jellemezték, hogy a hivatali célokból folytatott beszélgetések esetében is meg kellett győződnie a beszélgető feleknek egymás személyazonosságáról, mivel előfordultak VKM tisztviselők nevében telefonon keresztül kiadott hamis utasítások.49

Az ellenőrzés és a függelmi kötelmek maradéktalan érvényesülése nem csupán a minisztérium irányában érvényesült, hanem a bizottságon belül is. Erre mutat rá Pázmán József esete, aki azzal követett el függelemsértést az elnökség irányában, hogy engedély nélkül rágalmazási pert indított egy női hallgató ellen, amiért az intim viszony kialakításának kísérletével vádolta meg nyilvánosan. Az eset feltárja azt az összetett viszonyrendszert a neobarokk társadalmi kontextusban, amely rányomta a bélyegét a bizottságon belüli, valamint a bizottság és a bölcsészeti kar közötti viszonyrendszerre. Pázmán 1921 óta teljesített szolgálatot, amellyel igen elégedett lehetett az elnökség, hiszen 1927 folyamán középiskolai igazgatói cím elnyerésére terjesztette fel. 1927-ben azonban Tuzson János egyetemi tanár jelezte, hogy tudomása szerint Pázmán meg nem engedhető módon érintkezett a női hallgatókkal. Az elnök azonnali eltávolítását javasolta, hogy a bizottság ne legyen vádolható a női hallgatók iránti diszkriminatív ügykezeléssel. Melich János ügyvezető alelnök azonban, aki Pázmán napi munkavégzését irányította, amelyre a hivatali helyiségek nyitottsága miatt közvetlenül rálátott, vizsgálat lefolytatását javasolta, amelyhez mind az elnök, mind a VKM IV. ügyosztályának vezetője, Magyary Zoltán, mind pedig az V. ügyosztály első embere,50 Vajdinger Gyula hozzájárulását adta.

Ennek során kiderült, hogy a vád alapját egy 1926 áprilisában–májusában lejátszódó eseménysorozat szolgáltatta, amelynek során a hivatali idő végén egy hallgatónő tanácsért fordult Pázmánhoz, aki a munkaideje lejártára hivatkozva arra kérte, hogy amennyiben a tanács sürgős kövesse a köztisztviselők kertvárosi hivatali helyiségébe, ahol Pázmánnak szintén volt érdekeltsége. A hivatali helyiségben néhány percre kettesben maradtak, ezt követően a hallgató megvádolta Pázmánt női becsületének megsértésével és bizalmas kapcsolat kialakításával. Melich a vizsgálat során az érintett hallgatót kihallgatta Tuzson János jelenlétében, illetve Pázmánt is kikérdezte a vádak valódiságáról. A szembesítést a hallgató azzal kerülte el, hogy a kihallgatást követően felkereste Pázmán feleségét bocsánatkérés végett, és hajlandónak mutatkozott a vádat visszavonni ügyvéd előtt tett nyilatkozattal, amire azonban végül nem került sor. Az ügyet ennek ellenére ügyvéd előtt okiratba foglalták Pázmán felesége és egy minisztériumi tisztviselő jelenlétében. Ez lényegében tisztázta Pázmánt a vádak alól, és megállapította, hogy az ügyintézés során jóhiszeműen járt el. Ennek ellenére az elnök és Melich úgy ítélték meg, hogy a tanév végén távoznia kell a hivatalból a bizottság jó hírnevének és pártatlanságának megőrzése miatt.51

Az ügy ezzel azonban nem zárult le, mivel a hallgatónő udvarlója lovagias elégtétel, azaz pártbaj útján kívánta választottja becsületét megvédeni. A párbajsegédek azonban megállapították, hogy nem volt alapja a párbajnak, így Pázmán rágalmazási pert indított a hallgatónő ellen ügyvédje és egy bíró ismerőse tanácsára, amiért az az udvarólja előtt is megvádolta. Ezt azonban úgy tette, hogy nem kért engedélyt a tanárvizsgáló bizottság elnökségétől, amely csupán a bölcsészeti kar dékánjától szerzett értesülést a jogi eljárásról. Melich az üggyel kapcsolatban megjegyezte, hogy a dékán nem volt illetékes a tanárvizsgáló bizottság személyzeti kérdéseiben, azonban mivel az intézet a bölcsészeti kar hallgatóinak ügyeit intézte, olyan személyeket kellett a hivatalban alkalmaznia, akik mind a bizottság, mind a kar vezetésének bizalmát élvezték. Ez a bizalom rendült meg a függelmi viszony megsértésével, amely a per engedély nélküli megindításával valósult meg. Pázmán azzal védekezett, hogy a jogi eljárás megindításának elmulasztása társadalmi tekintélyét rendítette volna meg, az ügyvezető alelnök viszont úgy vélte, hogy ezzel Pázmán a lovagi becsület és a hivatali kötelmek közötti választás lehetetlen csapdájába navigálta önmagát. Emiatt azonnal szabadságolta, és kérte áthelyezését a szabadság lejártát követően.52 A vádlottból vádlóvá váló Pázmán helyzetét azzal próbálta menteni, hogy utólag engedélyt kért a minisztériumtól a rágalmazási per megindítására,53 ez azonban nem járt eredménnyel, s távozni kényszerült a bizottságtól.

Az eset a bizottság működésének két vonatkozására világít rá. Bár a testület állami hivatalnak számított, így tisztviselői nem tartoztak az egyetemi hatóságok autoritása alá, a professziós szerv kliensei miatt mégis egyszerre kellett az elnökség és a bölcsészkari vezetés irányába megfelelniük. Emellett a hivatali alkalmazottak személyes érdekei, még akkor is, ha azok érvényesítését a társadalmi konvenciók kényszerítették ki, ahogyan arra Pázmán bíró ismerőse és ügyvédje utalt, nem kerülhettek összetűzésbe a professziós szerv ideológiájának a kliensek irányába történő érvényesítésével (Freidson, 2001, p. 92; Larson, 2017, p. XVIII). Az egységes standardok mentén történő ügykezelés ugyanis a professziós szerv társadalmi elfogadottságának egyik kulcseleme volt, így ennek megkérdőjelezése, sérülése a társadalmi beágyazottságot veszélyeztette.

A testület professziós ideológiájához kapcsolódott a személyes érdekektől független kliens-szakértő érintkezés mellett a megfelelő képzettséggel rendelkező vizsgabiztosok megválasztása. Ezt a VKM az 1924: XXVII. törvény 12. §-a és a 21.534/1928. IV. (III. 21.) számú rendeletén keresztül is fellazította, amellyel lehetővé tette a tanárvizsgáló bizottság elnökségében és ad hoc módon is középiskolai tanárokat felkérni a testületbe megrendítve ezzel az egyetemi tanárok professziós autoritását.54 A debreceni vizsgabizottság ezt a változást kívánta felhasználni Péterffy László református leánygimnáziumi tanár kinevezésével az irodalomtörténet területére, mivel a terület kinevezett cenzorai különböző okokból kevéssé voltak elérhetőek a vizsgák lefolytatására.55 A VKM IV. ügyosztálya azonban vonakodott a kinevezést jóváhagyni, mivel nem találta elfogadható érvnek azt, hogy Péterffy debreceni lakosként bármikor részt vehetett a vizsgálatokban, így tovább küldte az ügyet a fővárosi testülethez szakértői vélemény kialakítása végett.56 Melich János emlékeztette a tárcát, hogy a kinevezésre a fennálló jogszabályok lehetőséget adtak, és javasolta a Péterffy irodalmi működésére vonatkozó jegyzék bekérését a debreceni bizottságtól, amely a tudományos munkásság tekintetében a kérdést megnyugtatóan tisztázhatta.57 Miután a debreceni testület elnöke felterjesztette Péterffy munkásságának jegyzékét,58 az ügyosztálya továbbra sem javasolta a kinevezést.59 Végül a jóváhagyást az tette lehetővé, hogy Szily Kálmán államtitkár személyesen egyeztetett Papp Károly debreceni bölcsészkari dékánnal, amelynek során utóbbi meggyőzte a kinevezés szükségességéről.60 A pesti bizottság esetében ilyen aggodalmak nem merültek fel a tanárvizsgálati reformot követően a VKM részéről az egyetemhez nem kötődő személyek vizsgálóbizottsági tagsági jelölésénél, ami azt jelzi, hogy a tudományos munkásság csak egy volt ezekben az esetekben a szűrőkritériumok közül. Emellett legalább olyan fontos lehetett a bizottság elnöksége vagy elnöke részéről történő személyes garanciavállalás a cenzorjelölt megbízhatóságáról. Vélhetően ez utóbbi győzhette meg Szilyt is a Papp Károllyal történő egyeztetést követően. Ez a szempont érvényesült a fővárosi bizottság azon kinevezései esetében is, amelyek az 1930/1931–1935/1936. ciklusra kinevezett bizottsági tagok helyettesítésére szolgáltak, és utat nyitottak a felekezeti tanárképzőben működő személyek bizottsági tagságához.

A bizottság adminisztratív ügykezelésének harmadik csoportjához a Felső Kereskedelmi Iskolai Tanárvizsgáló Bizottság ügykezelése tarozott. Bár a felső kereskedelmi iskolai tanárok képesítéséért felelős testület levált tanulmányi tekintetben a középiskolai bizottságról, adminisztratív ügyvitelét továbbra is utóbbi elnöksége végezte. Ez jelentős adminisztrációs terhet eredményezett a középiskolai vizsgabizottság részére, amely gyakran a hivatali idő lejártát követően tudott érdemben foglalkozni délutáni-esti többletmunka keretében a felső kereskedelmi iskolai oktatók képzésével.61 A teendők ellátásáért a VKM továbbra is honoráriumot folyósított a személyzet részére, ám ennek mértéke a gazdasági világválság időszakában csökkent.62 Az ügyintézés során nem csupán szűk értelemben a felső kereskedelmi iskolai bizottság ügyeit kezelte a középiskolai bizottság, hanem kapcsolatot tartott annak felettes szervével, a VKM-mel, illetve érintkezésben volt a közgazdaság-tudományi karon szervezett felső kereskedelmi iskolai tanárképző intézettel. Így 1929-ben koordinálta a felső kereskedelmi iskolai tanárképzésben kötelezővé váló gyorsírás követelményeinek megállapítását és vizsgacenzorának kiválasztását a VKM-mel folytatott egyeztetések során,63 külön elnöki tanácsi ülést szeneltek a felső kereskedelmi iskolai ügyek részletes áttekintésére,64 és az egyedi hallgatói tanulmányi előmenetel ellenőrzése tekintetében is ellenőrzést gyakorolt a felső kereskedelmi iskolai végzettség megszerzésére irányuló jelentkezők felett.65 Emellett a képesítést szerzett jelöltek nyilvántartásáról részletes statisztikai kimutatásokkal látta el a felső kereskedelmi iskolai tanárképzésben érintett egyéb intézményi tényezőket.66 Az ügykezelési típusokból úgy tűnik, hogy bár formailag ugyan valóban szétvált a két képesítő bizottság, azonban az adminisztratív irányítás miatt előfordult, hogy az ügyek természeténél fogva (hallgatói kérelmek elbírálása, egy-egy minisztériumi leiratban döntéshozatal az elnöki tanácsülésen) bizonyos mértékű professziós autoritást továbbra is gyakorolt a középiskolai bizottság társszerve felett.

Az ügykör összetettsége miatt, amikor a VKM 1932 novemberében a tárca alá tartozó összes intézetnél egységesen fél kilenctől délután két óráig kívánta a hivatali időt meghatározni Melich János azonban kénytelen volt felmentést kérni, mert a megállapított idő sem az egyetemi előadások rendjéhez, amikor rendszerint a legtöbb hallgató felkereste a bizottság irodáját, sem a tanárvizsgálatok terminusaihoz nem igazodtak, amelyek során szintén sok jelölt kereste fel az elnökséget.