Az 1924: XXVII. törvény 6. §-a lényegében ezt az 1922-ben kialakított állapotot tartotta fenn és tette kötelező eljárássá, illetve szigorította meg azzal a kitétellel, hogy a gyakorlati év eltöltésének egyedüli módjaként elsősorban a tanárképző intézetek mellett létrejött gyakorlóiskolában eltöltött gyakorlati évet jelölte ki, amelyet kapacitás- vagy a gyakorlóiskola hiánya miatt kijelölt középiskolákban is el lehetett tölteni.3 Tehát a gyakorlóév standardizált eltöltésének az intézményi feltételei már kötelezővé válásakor sem voltak biztosítottak. Így az eltérő intézményi, vezetőtanári gyakorlatok miatt eleve kérdéses volt, hogy a reform eredeti szándéka, a gyakorlati készségek szempontjából is egységesen képzett tanárság létrehozása, megvalósítható-e. Ennek elérését tovább csökkentették az autonóm hitfelekezetek kérelmei, amelyek arra irányultak, hogy a tanárképző intézeti tanulmányok alól adott kedvezményeket kiegészítsék a gyakorlati évre vonatkozó különleges bánásmóddal.

A VKM-hez forduló hitfelekezetek mindegyike vagy felmentést kapott jelöltjeinek az állami gyakorlóiskolába történő küldésétől, vagy valamely általuk fenntartott középiskolát minősítette gyakorlóiskolává a tárca. Ez utóbbira volt példa a pannonhalmi bencés rend, amelynek 1925. novemberi beadványára a minisztérium a pannonhalmi főgimnáziumot gyakorlóiskolának ismerte el, s a rendet felruházta azzal a joggal, hogy gyakorlóévi szabályzatát önmaga alkothassa meg.4 A zirci ciszerci rend ezzel szemben arra kapott engedélyt, hogy az apát által kijelölt gimnáziumban végezhessék el a jelöltek a gyakorlóévet, amely alapul szolgált a pedagógiai vizsgára történő jelentkezéshez.5 A csornai premontrei kanonokrend esetében a miniszteri rendelet hangsúlyozta, hogy a jelölteknek elsősorban az állami gyakorlóiskolában kell gyakorlóévüket eltölteniük, de rendi érdekre való tekintettel kivételes esetekben engedélyezte a keszthelyi és a szombathelyi rendi gimnáziumokban történő gyakorlást azzal a megkötéssel, hogy a gyakorlati kiképzés során érvényesítik az állami gimnáziumokban kialakult képzési szerkezetet. Így a tanárjelöltekhez vezető tanárokat kellett rendelni, lehetőséget kellett teremteni a hospitálásra, az önálló tanításra, valamint ezeket az alkalmakat meg is kellett vitatnia a leendő tanároknak és a vezető oktatóknak.6 A jezsuita rend tartományfőnökét pedig arról tájékoztatta a kultuszminiszter, hogy a kialakult szokásoknak megfelelően a jezsuita jelöltek ezután is a kalocsai vagy a pécsi gimnáziumban tölthették el gyakorlatukat addig, amíg a gyakorlóiskolák hálózata ki nem épült.7

A VKM leszögezte ugyan alapelvként, hogy a nem középiskolákban eltöltött gyakorlati időszakot nem lehetett a pedagógiai vizsgára való folyamodáshoz számításba venni,8 illetve a hadviseltek kedvezményeit is megszüntette,9 azonban az egységes képzés alapelveit súlyosan sértette, hogy a felekezeti jelöltek esetében megengedte a gyakorlati felkészítéssel párhuzamos óraadóként, vagy helyettes tanárként való szolgálatot.10 A gyakorlati időszakkal járó teendők, a módszertani órák látogatása és a pedagógiai vizsgára történő készülés az óraadói teendőkkel együtt szinte lehetetlen helyzetbe hozta a jelölteket, akik így teoretikus felkészítésük elemeit nehezen fordíthatták gyakorlati készségeik tudatos formálására. Vélhetően ez, illetve a gyakorlati helyek kijelölésének és a gyakorlatok gyakorlóiskolákon kívüli lefolytatásának változatos módjai kelthették fel az igényt egy gyakorlóévi szabályzat megalkotására, amely lényegében egységes protokollokat kínált a professzionalizmus formálására. Ezek az előírások a budapesti tanárképző intézet gyakorlóiskolájában kialakult alapelveket követték, és kívánták kiterjeszteni a gyakorló jellegű intézményekre is, amelyekben nem voltak személyi vagy infrastrukturális tekintetben ugyanolyanok a gyakorlás feltételei, mint a hivatalosan gyakorlóiskolaként elismert intézetek esetében.

A szabályzat megalkotásának pontos körülményei nem ismertek, s eredeti példánya sem maradt fenn közvetlenül, szerencsés módon azonban egy a gyakorlóiskola igazgatósága által a tanárképző intézet elnökségéhez intézett 1932-es felterjesztésben az 1929-ben jóváhagyott szabályzat kiegészített változata megtalálható. 1932-re ugyanis elfogytak a korábban kiadott szabályzat példányai, így Staud János gyakorlóiskolai igazgató úgy vélte, hogy az addigi tapasztalatok alapján az eredeti szöveget több ponton kiegészíti,11 ugyanis az 1929-es változat szerzősége hozzá kapcsolódott, a szöveget azonban Fináczy Ernő öntötte végleges formába.12

A két fejezetre tagolt szabályzat első része a gyakorlóévi folyamodást részletezte. A gyakorlóiskola igazgatója minden év március 15-ig függesztette ki a tanárképző intézet egyetemi hirdetőtábláira a gyakorlótanításra történő jelentkezéshez kapcsolódó információkat. A szakvizsgát teljesített jelöltek a gyakorlóiskola igazgatóságára voltak kötelesek jelentkezési folyamodványukat beadni. Azok a jelöltek, akiknek tanárképző intézeti székhelyén nem volt gyakorlóiskola, vagy szakvizsgával nem rendelkeztek, a tanárképző intézet igazgatóságához folyamodtak. Utóbbiak esetében a gyakorlat megkezdéséről a tanárképző intézet vezetősége döntött, de gyakorlatuk csak akkor volt beszámítható az egyévi gyakorlati időbe, ha októberig vagy legkésőbb februárig vizsgájukat teljesítették.13 A jelentkezés határideje június 20-a volt, azok számára, akik szakvizsgájukat késve tették le, január 31-ig kellett folyamodni.14 A jelentkezési dokumentációban külön kellett indokolnia a folyamodóknak, ha gyakorlatukat nem a gyakorlóiskolában kívánták lefolytatni, amelyet a gyakorlóiskola vezetője a tanárképző intézethez továbbított elbírálásra. A köztisztviselői ösztöndíjat nyert jelöltek azonban csak a gyakorlóiskolában folytathatták le gyakorlatukat. A folyamodók közül az első 50-et15 a gyakorlóiskola rendes tagjaiul vették fel gyakorlatra, leszámítva azokat, akik szakvizsga nélkül jelentkeztek, mert ők rendkívüli státuszt kaptak. A rendes és a rendkívüli státuszon kívül voltak még vendég tagjai is az intézetnek, akik már eltöltötték a gyakorlatukat, de valamilyen megfontolás miatt engedélyt nyertek arra, hogy gyakorlati kiképzésüket folytassák a gyakorlóiskolában. A létszám felettieket más, a tanárképző intézet székhelyén levő középiskolába történő beosztás céljából a gyakorlóiskola vezetője visszaküldte a tanárképző intézet igazgatójának szeptember 15-ig, illetve február 5-ig. A gyakorlatot az iskolai évhez igazítottan lehetett folytatni, a szakvizsgát később teljesítők számára pedig február 1. és január 31. között zajlott a gyakorlati felkészítés.16

A gyakorlat megszakítására saját hatáskörében a gyakorlóiskola igazgatója is engedélyt adhatott, amennyiben az nem haladta meg a nyolc napot. Hat heti megszakításhoz orvosi igazolásra volt szükség. A hat hetet meghaladó, de öt hónapot el nem érő jelöltek beoszthatók voltak pedagógiai vizsgára, azonban gyakorlatukat további egy félévvel ki kellett egészíteniük. Az öt hónapon túlnyúló megszakítás esetében azonban a jelöltek feltételesen sem nyerhettek a vizsgára beosztást, a gyakorlóévre újból kellett folyamodniuk. Az igazgatóknak arra is volt lehetőségük, hogy legfeljebb nyolcnapos szabadságot adjanak a jelölteknek a pedagógiai vizsgára való felkészüléshez. A gyakorlatról bizonyítványt állított ki a gyakorlóiskola, amellyel a jelöltek a pedagógiai vizsgára jelentkeztek, igazolták az oklevél kiadásához tanulmányi és gyakorlati kötelezettségeik teljesítését, illetve külső hatóság részére kedvezmények (utazási) igénybevételéhez vagy személyes célokra használhatták fel (gyakorlati idő igazolása állásra való jelentkezés, vagy gyakorlóhely váltása esetén).17

A szabályzat második fele részletezte a gyakorlati kiképzés szakaszait, módszereit és a képzés során uniformizált eljárásrendeket. A gyakorlóiskola ethoszának két egymásra épülő komponense volt. Az egyik ezek közül az iskolai életbe való bevezetés és annak minden irányú megtapasztalása, amely a jelölteket elkötelezte a tanári pálya iránt. A másik pedig a gyakorlati jelenségekről való szakértői gondolkodás képességének kialakítása, amely feltételezte a gyakorlat és az elmélet szoros egységben való egymásra épülését. Az intézmény pedagógiai szellemiségének kialakításáért és az általános pedagógiai vezetésért az igazgató volt a felelős, ebben a munkájában a tanári testület és a tanárképző intézet igazgatótanácsának a pedagógiára kinevezett nyilvános rendes tanára támogatta, aki a gyakorlóiskolai tanári értekezleten is részt vehetett tanácskozási joggal, illetve látogathatta az intézmény bármely óráját. A közvetlen vezetést a vezetőtanárok látták el, akik a gyakorlati nevelésben már jártasságot szereztek, s saját szaktárgyukat is magas szinten művelték. A jelöltek vezetése miatt kiemelt bérezésben részesültek, legfeljebb heti 12 órában taníthattak, s osztályaik létszáma sem haladhatta meg a 36 főt.18

A gyakorlóév általános feladata az volt tehát, hogy bevezesse a jelölteket a tervszerű nevelés-oktatás gyakorlatába és segítse a gyakorlati tapasztalataikról való strukturált gondolkodás kialakítását, amelynek mentén egyéni gyakorlati eljárásaikat kialakíthatták. Ennek eszközeiként szolgáltak a hospitálások, a vezető tanárral folytatott megbeszélések, amelyeket theoretikumokként jelölt a szabályzat és arra szolgáltak, hogy elméleti szempontból értelmezzenek egy-egy gyakorlati helyzetet vagy eljárást, a tanítási gyakorlatok és a próbatanítás, valamint az iskolai élet egyéb területén végzett tevékenységekkel (kirándulások, adminisztratív feladatok) összefüggésben.19

A jelöltek a gyakorlótanítási időszak első két hetében csak hospitáltak, legalább napi három órában. A két hét leteltét követően nyilatkoztak az igazgató számára, hogy mely osztályokba szerették volna beosztásukat elnyerni, a két szakterülethez egy-egy osztály volt választható alsóbb és felsőbb középiskolai fokon. Legalább napi hat órában kellett ezt követően hospitálni, egy vezetőtanárhoz legfeljebb négy jelölt volt beosztható. A beosztást az igazgató a jelöltek nyilatkozatától számítottan három napon belül elkészítette, amely ezt követően véglegessé vált, s a tanárjelöltek a gyakorlóévük leteltéig kötelesek voltak e szerint az órákat látogatni. A látogatásokat a vezető tanárokkal a résztvevők megbeszélték, amelyeken a jelöltektől aktivitást feltételezett a szabályzat annak érdekében, hogy az alkalmazott módszertani sajátosságok minél teljesebben feltárulhassanak. A vezető tanárok feladata volt a jelölteket az anyag feldolgozásának szempontjaiba bevezetni és ehhez módszertani irodalmakat és eljárásokat ajánlani. A gyakorlat harmadik hónapjától kezdve a jelölteknek óraterveket kellett készíteniük, amelyeket a vezetőtanárral részletesen áttekintettek. Tanításra akkor voltak alkalmasnak tekinthetők, ha az elméleti megfontolásokat képesek voltak saját óratervükben tudatosan alkalmazni. Így a harmadik hónapnál előbb csak kivételesen lehetett óratartást engedélyezni, az ősszel gyakorlatukat megkezdők esetében novembertől, a tavasszal kezdők esetében pedig az év végi összefoglalások és dolgozatok megíratása miatt szintén csak októbertől, novembertől lehetett engedélyezni az önálló óratartást. A tanításra való beosztást az igazgató készítette el, az ősszel gyakorlatot kezdők esetében december és április között, míg a tavasszal kezdők esetében október és november között osztották szét arányosan az órákat. A jelölteknek legalább négy hétig kellett tanítaniuk, de két hónapnál hosszabb tanítás csak az igazgató engedélyével volt lehetséges. A tanítási időszak végét a vezetőtanár javaslatára az igazgató állapította meg. Ebben az időszakban az óraterveknek részletesebbnek kellett lenniük: világosan kellett jelezni, hogy az óra során milyen módszerek kerülnek alkalmazásra, mik az óra céljai, ezek elérését milyen szerkezeti elemek segítették, és a módszerek felhasználása miként járult hozzá a kitűzött célok eléréséhez.20

A tanítási órákat követték az utólagos megbeszélések, amelynek a során a gyakorló tanárjelöltek feltárhatták saját benyomásaikat az általuk tartott tanórákról, amelyeket a vezető tanár segített saját tapasztalatai, elméleti és gyakorlati felkészültsége segítségével értelmezni. Ezeknek a célja az volt, hogy a tanárjelöltek felismerjék a pedagógiai helyzetek egyediségét és azt, hogy ezekre az egyedi helyzetekre milyen eljárások, mely lélektani-pedagógiai megfontolások mentén alkalmazhatók. A szabályzat külön is rendelkezett arról, hogy a vezetőtanárnak nem lehetett célja saját gyakorlati eljárásainak gépies átadása és ezek követésének elvárása, hanem a jelölteket rá kellett vezetniük saját pedagógiai öntudatuk megtalálására, amelyek az egyéni gyakorlati eljárásaikat formálták. Tehát a vezetőtanárnak útmutatói szerepet kellett betöltenie, amely közvetett formában érvényesült, így a gyakorlótanítás során a direkt beavatkozásokat is lehetőség szerint kerülniük kellett.21

Próbatanításra legalább négyheti tanítást követően kerülhetett sor, amelyen a teljes tanári kar és minden jelölt részt vehetett. Ezeket az alkalmakat és a próbatanítások sorrendjét több héttel előre az igazgató tűzte ki. A próbatanítás nem vizsgatanítás volt, hanem egy kiemelt tanítási alkalom, amelyen a jelölt bemutathatta, hogy gyakorlati készségei fejlődésében milyen eredményt ért el. Így megbírálásánál figyelembe vették a jelölt addigi munkáját, felkészültségét és magát az órán nyújtott teljesítményét. Próbatanítási alkalmakat a hét előre meghatározott napján kellett lehetőség szerint tartani, s az ahhoz kapcsolódó óraterveket legalább két nappal megelőzően közszemlére kellett tenni. Bírálatot csak alapos felkészültség birtokában lehetett megfogalmazni, így a szabályzat nem csak a próbatanítást végző jelölttől várta a felkészülést, hanem a bírálatban részt vevőktől is. A bírálatra a gyakorlóiskola heti, módszeres értekezletein került sor, amelyek a próbatanítást követő második-harmadik napon tartottak. A tanári kar tagjaival és a tanárjelöltekkel megtartott értekezlet kettős célt követett: egyrészt a próbatanítást, mint tanórát vették bírálat alá a résztvevők, másrészt pedagógiai-neveléstani elvi kérdéseket vitattak meg a bemutató órához kapcsolódóan. Szigorú koreográfiát követett az értekezlet menete: előbb felolvasták a megelőző ülés jegyzőkönyvét, majd az igazgató bemutatta a résztvevőknek az utolsó ülés óta az iskolát érintő hivatalos ügyiratokat, ezt követően közölte a heti munkarendet. Ennek ismertetése után a vezetőtanárok bejelentették a jelöltek képzésében bekövetkező változásokat. Az operatív kérdések tisztázását követően az igazgató vagy egy megbízott tanár ismertette a pedagógiai-didaktikai irodalom újabb eredményeit, amelyet a tanítást végző jelöltek munkájáról szerzett összegző észrevételek ismertetése követett az igazgató részéről. Az értekezlet utolsó elemeként történt meg a próbatanítás bírálata. Ennek ugyancsak egy formalizált eljárásrendje volt, amelyet a jelölt önbírálata nyitott meg, ezt követték a bírálat felolvasása, a tanárjelöltek hozzászólásai, a vezetőtanár részletes áttekintése a próbatanításról, a szaktanárok, majd a további vezetőtanárok hozzászólásai és végül az igazgató összefoglalója. Az önbírálatnak és a bírálatnak is legalább három szempontra kellett kitérnie: az óra során feldolgozott anyag céljaira, a jelölt tanári egyéniségének értékelésére, a tanóra és a tanulók kapcsolatára.22

A módszeres értekezletek mellett heti két órában az igazgató elméleti értekezleteket, úgynevezett „theoretikumokat” tartott, amely azt szolgálta, hogy a középiskolai pedagógia elméletével és gyakorlatával megismertesse a gyakorló hallgatókat. Ezeken az alkalmakon tehát nem általános pedagógiai vagy didaktikai alapelveket tekintettek át, hanem kifejezetten a középiskolai tanítás elméletét és annak gyakorlati vonatkozásait. A szabályzat összesen tíz tématerületet sorol fel az értekezletek tematikai egységeként: a gyakorlati képzés szükségességének indoklása (a gyakorlótanítás hazai és külföldi mintái), a tanár és a tanuló viszonya (didaktika, az oktatás lélektani vonatkozásai), az oktatás fokozatos fejlődése (régi és újabb tanítási módszerek, értékelés), tantervi fejlődés (1879, 1899, 1926. évi tantervek), egyes tárgyak módszertani alapelvei és az ahhoz kapcsolódó tantervi utasítások, nyugati államok középiskolai tanterveinek áttekintő ismertetése, az ifjúság és ifjúsági mozgalmak (ifjúsági körök, cserkészet, ünnepélyek, kirándulások), iskolai szervezet fejlődése (1883: XXX., 1924: XI., 1924: XXVII., 1926: XXIV. törvények erre vonatkozó előírásai), a tanárok helyzete az oktatásügy hierarchiájában (jogi helyzetük, tanári etika, szociális szerepük) és a tanári önképzés. Az egyes témaköröket nevelésügyi gondolkodóktól vett szemelvényekből kiindulva kellett feldolgozni, s a témakörök közül egyet választva a jelölteknek egy kisebb dolgozatot kellett készíteniük. A theoretikum látogatása kötelező elem volt a gyakorlati képzés során, mivel az itt érintett témakörök egyúttal a pedagógiai vizsga elméleti pedagógiai részeinek feldolgozását segítették.23

A tanításhoz kapcsolódó tevékenységek mellett a tanárjelölteknek a gyakorlóév első szakaszától kezdve részt kellett venniük az iskola belső életéhez kapcsolódó egyéb tevékenységi formákban is, így a könyvtárak, szertárakhoz kapcsolódó munkákban, eszközök előkészítésében, iskolai ügyvitelben, osztályfőnöki teendők ellátásában, óraközi felügyeletben, ünnepélyek lebonyolításában kellett közreműködniük, s részt kellett venniük a tanulókat értékelő értekezleteken is. Ezek a tevékenységtípusok azt szolgálták, hogy minél szélesebb merítést kaphassanak a tanárokat érintő egyéb feladatkörökből. Az iskolában fennmaradó szabadidejüket a jelöltek egy számukra fenntartott részlegen tölthették, amely pedagógiai könyvtárnak volt berendezve. Itt megismerkedhettek alapvető pedagógiai irodalmakkal és a pedagógiai vizsga elméleti részeinek felkészülését is segítették az elhelyezett szakmunkák.24

A pedagógiai vizsgára való jelentkezés előtt három héttel kellett a jelölteknek vizsgaszándékukat az igazgatónál jelezni. A heti (módszeres) értekezletek zárt ülésszakaszában, amelyen a jelöltek már nem vehettek részt, a tantestület áttekintette egyenként a jelöltek munkáját abból a szempontból, hogy milyen módon felelt meg a gyakorlóévi kötelezettségeknek, és erről működési bizonyítványt állított ki. Amennyiben a tanárjelöltek nem feleltek meg kötelezettségeiknek, úgy a gyakorlóiskola igazgatója megtagadta a bizonyítvány kiállítását és tájékoztatta a tanárvizsgáló bizottságot. Emellett a tanárjelöltek a januári, vagy júniusi osztályozó értekezletek zárt ülésén is kaptak egy minősítést gyakorló évük lezárásaként. Ebben egy egyéni értékelést kaptak, amely elméleti-gyakorlati képzettségük mértékére, személyes kvalitásaikra, az iskolai életben való beilleszkedési képességükre, illetve olyan területekre tértek ki, amelyek fejlesztésre szorultak.25 A pedagógiai vizsgára való jelentkezéséhez a minősítési bizonyítványra volt szükség, amely csak szűkszavúan nyilatkozott a gyakorlóév sikerültéről, míg az összegző értékelés egy bővebb és így személyes vonatkozásokat is tartalmazó dokumentum volt, amely az elhelyezkedést segítő „ajánlólevélnek” is tekinthető.

Nem maradt fenn arra vonatkozóan forrás, hogy a szabályzat elkészültét megelőzte-e bármilyen előzetes konzultáció a társintézményekkel. Az azonban világosan érzékelhető benne, hogy a szerzők az egész országra kiterjesztendő standardizált protokollként tekintettek rá, amely az intézményes fejlődésből eredő különbségeket hivatott kiegyenlíteni és uniformizált eljárásokat kialakítani a professzionalitás formálására. Emiatt a tanárképző intézetek szervezeti szabályzataihoz hasonlóan úgy lehet rá tekinteni, mint amely a vidéki társintézmények gyakorlatát is egységesítette.

A tanárképzés 1921–1929 közötti reformjáról összegzően tehát megállapítható, hogy a tanárvizsgálati szabályzat, illetve a tanárképző intézet szervezeti szabályzatának felülvizsgálata a VKM által kialakított keretben zajlott, amelyben 1923-at követően egyre direktebb módon avatkozott be a kultusztárca. Már 1923 előtt is érzékelhetők voltak ugyan a minisztérium prioritásai, de a reform a tanárképzés szakértőinek autoritásán nyugodott. Az 1924: XI. és az 1924: XXVII. törvények az egész folyamatot új kontextusba helyezték, az átalakított középiskoláztatáshoz kapcsolódó oktatás- és társadalompolitikai megfontolásokat a VKM a tanárképzésben is érvényesíteni kívánta, amelyre e törekvések kiteljesítésének egyik eszközeként tekintett. Így előbb centralizálta a professzionalizmus formálását, a tanárképző intézet a felügyelet különböző formáit alakította ki az egyéb, a területen érintett felekezeti és nem felekezeti intézmények fölött, miközben igazgatótanácsában a kultuszpolitikát támogató személyek kinevezésére is lehetőség nyílt, megbontva az egyetemi tanárok professziós autoritását. A tanárvizsgálati szabályzatot pedig önkényesen módosíttatta a minisztérium egy általa létrehozott, a szakértői hagyományos egyeztetési utaktól elkülönülő térben, amelynek működését minden tekintetben a minisztériumi intenciók határozták meg a résztvevők körének a kiválasztásától az ülésszakokban megtárgyalható kérdéskörökkel bezárólag. Az egyetemközi bizottságban a tanárképzés szakértői lényegében egyszerű kodifikációs szerepbe kényszerültek. Az ekkor véglegesített szabályzatot azonban még utólag is módosította a minisztérium önkényesen, s késedelmes bevezetése az egész folyamatot veszélyeztette. A reform záró eleme a professzionalitás formálásának egységes protokolljait bevezető gyakorlóévi szabályzat tekinthető, amely az eredeti reformszándékokhoz illeszkedve a tagolt fenntartói és intézményrendszeri fejlődésből adódó egyenetlen gyakorlati kiképzésre igyekezett standardizált eljárásokat kialakítani. Az 1921–1929 közötti tanárképzési reform tehát annak a története, hogy a tanárképzés szakértői által megfogalmazott reformelképzeléseket hogyan használta fel a VKM kultusz- és társadalompolitikai célok érvényesítésére fokozatosan háttérbe szorítva a reform eredeti céljait.