Ilyen típusú felvetések a humán szaktárgyak esetében is felmerültek. 1929 májusában a történelem szaktárgy vizsgabiztosai (Angyal Dávid, Áldásy Antal, Domanovszky Sándor, Heinlein István, Hornyánszky Gyula, Hóman Bálint, Lukinich Imre, Szekfű Gyula és Szentpétery Imre) beadvánnyal fordultak a tanárvizsgáló bizottság elnöki tanácsához, amelyben kérték a történelem–földrajz megszüntetését és a történelem kizárólag latinnal történő párosításának bevezetését. Megítélésük szerint ugyanis a történelem művelésére vállalkozó jelöltek között visszaesett a latin nyelvtudás, ami lehetetlenné tette a tudományos történeti kutatás helyzetét. Ebben a hanyatlásban különösen fontos szerepet játszott az 1924-es középiskolai reform, amely lehetővé tette, hogy latin érettségi nélkül jelentkezzenek a hallgatók a történelem területére. A latin nyelvtudás megfelelő szintű biztosítását abban látták, ha a klasszikus nyelvet kizárólagosan lehetett volna párosítani a történelemmel. A földrajz területe számára azt ajánlotta fel a tervezet, hogy a történelem–latin szak mellé harmadik szakterületként társulhat, amely elhelyezkedésük szempontjából is előnyökkel járt.3 A beadványt az elnökség megküldte Cholnoky Jenő, a földrajz cenzora számára, aki a felvetést lehetetlennek találta, mivel a földrajz a történelem egyik segédtudományi területe volt. Megítélése szerint a topográfiai tájékozódás és a történeti korokra jellemző földrajzi viszonyok ismerete nélkül nem lehetett a történelmet eredményesen tanulni. Emellett a történelem–földrajz párosítást a középiskolai elhelyezkedés szempontjából előnyösebb szakcsoportnak gondolta. A történészek által felvetett problémára a középiskolai latinoktatás eredménysebbé tételét, illetve az alapvizsgán a modern nyelvi fordítás mintájára a történelem szakosok számára latin nyelvi vizsga bevezetését javasolta.4

Az álláspontok kiegyenlítésére a bizottság elnöke 1929. november 23-ára közös ülést rendezett, ahol a történelem cenzorai egységesen megjelentek, míg a földrajzot Cholnoky Jenő és Hézser Aurél távolmaradása miatt Teleki Pál képviselte. Az ülésen kulcsszerepet játszott az elnök személye, aki a Cholnoky beadványához csatlakozva maga is úgy vélte, hogy történészek javaslata nem megvalósítható, azonban egy alapvizsga előtti latin szűrővizsga bevezetésével megoldhatónak vélte a kérdést. Teleki nem foglalt állást, azonban a történészek közül többen fenntartásokkal fogadták az elnök javaslatát. Áldásy Antal és Szekfű Gyula közös előterjesztése mozdította el a holtpontról az ülést, amely szerint a latin vizsgán egy történész vizsgabiztos, lehetőleg az ókori történelem kérdezésével megbízott cenzor vegyen részt. Így Hornyánszky Gyulát bízták meg a követelmények kidolgozásával, aki klasszika-filológus volt, de az ókori történelem kérdezésére is jogosítást szerzett.5 Ezzel lényegében a történész hallgatók számára egy szűrővizsgálatot vezetett be a testület az alapvizsgálatot megelőzően.

A szakok egymással történő párosítási alapelvét, amely a neohumanista képzési ideológián nyugodott egyébként is felbontották a középiskolai intézményrendszer átalakulásának következményei, amelyek a tanárok alkalmazására és így a tanárképzésre is hatással voltak. Emiatt a bizottságok közötti érintkezésben is megjelent a szakpárosítás kérdése. Huszti József a szegedi vizsgabizottság elnökeként 1931 januárjában fordult a fővárosi testület elnökségéhez abban a kérdésben, hogy természettudományi és mennyiségtani csoportot hallgató felekezeti jelölt számára adhat-e vizsgaengedélyt egy nyelvszakból történő képesítésre, amelyet harmadik tárgyként vett volna fel. Melich a megkeresésre elismerte, hogy a középiskolák 1924-es trifurkációja, illetve a rendi érdekekre való tekintettel olykor megengedték a kellő előtanulmányokkal nem rendelkezők számára is nem rokon területekhez egy harmadik, „idegen” tárgy felvételét. Azonban az 1930-as évek első felében a fővárosi professziós szerv szigorított a kérdés elbírálásán, és nem kapcsolódó szakterület felvételét nem engedte meg, illetve harmadik tárgyak esetében is teljes egyetemi tanulmányokat rendelt el, tanárképző intézeti tagsággal.6 Megjegyezte azonban, hogy az iskolafenntartó rendek nagy kulturális jelentősége miatt kéréseiket továbbra is méltányosan bírálták el.7

A szaktárgyak megválasztása mellett módosultak a felvétel szabályai, mivel 1929 decemberében a VKM előírta, hogy a tanárképző intézetbe történő beiratkozáshoz a jelölteknek orvosi bizonyítványt kellett bemutatnia arról, hogy nem rendelkeznek olyan testi fogyatékossággal, amely a tanári pályán való működésben meggátolná őket.8 A tanítórendek jelöltjei azonban ennek a rendelkezésnek a hatálya alól is felmentést kaptak, mivel rendszerint megvizsgálták tagjaikat abból a szempontból, hogy a szerzetesi és a tanári hivatás ellátására alkalmasak-e jelöltjeik.9 Az orvosi bizonyítvány bemutatásán kívül a VKM arra is ügyelt, hogy a lelki gondozást ellátó különböző felekezetekkel szembeni eljárások és kedvezmények egységesek legyenek. Emiatt előírta, hogy tanulmányi kedvezményt kaphassanak a református segédlelkészi vizsgát tett jelöltek,10 ugyanakkor ezeket csak akkor engedték érvényesíteni a tanárképzés professziós szervei, ha a tanulmányokat a felekezeti jelöltek nem szakították meg, s a követelményeknek eleget tettek minden vonatkozásban.11 A tanulmányok utolsó szakaszára, a gyakorlóévre 1928-tól előírt iskola-egészségtani előadásokat két félév helyett egy félévre mérsékelte a minisztérium kollokvium teljesítésének kötelezettsége nélkül.12

A szabályzat módosításai nyomán felmerült az 1927-es tanárvizsgálati kódex revíziója. Az 1921–1929-es reformok előtt lényegében a teljes tanárképzési szakértői elit egyetértett az 1888-as szabályzat átdolgozásának a szükségességében, amelyet elavultnak tekintettek. A korszerűtlenség vádja kevéssé állt meg az 1927-es szabályzat kapcsán, s amiatt sem volt szükség az átdolgozásra, mert példányai elfogytak volna. A felülvizsgálati folyamat végén ugyanis Melich János azt jelentette 1933/1934. tanévben, hogy a módosított „régi” szabálykönyvből 200 példány még mindig rendelkezésre állt, emiatt a módosított új szabályzatot nem is sokszorosította a bizottság, csupán összefoglaló füzeteket készített és ezeket adták át a jelölteknek. A konszenzus hiányát jól mutatja, hogy ezúttal nemcsak egy szakértői csoport élt felülvizsgálati kéréssel a már letisztázott és a VKM-miniszter elé jóváhagyásra benyújtott új kódexszel kapcsolatban, hanem a szegedi egyetem mennyiség- és természettudományi kara mellett a debreceni tanárképző intézet is észrevételeket fűzött a normaszöveghez.13

Az átdolgozás szükségességét Kornis Gyula azzal indokolta a társbizottságokat és a tanárképzésben érintett egyéb intézeteket a munkálatokban történő részvételre invitáló felhívásában, hogy az 1927-es szabályzat végrehajtása során szerzett tapasztalatok, a tanárképzésben érintett szakértők egyéni véleménye, valamint az átalakult körülmények alapján találta szükségesnek a módosítást.14 Az elnök által említett tapasztalatok nem voltak sokrétűek, hiszen az általános követelmények egyes részei eltérő időpontokban léptek életbe, így a szakdolgozati követelmények csak az 1928/1929. tanév óta voltak érvényesek,15 s a vizsgaszabályzat részletes követelményeit tartalmazó függelék alkalmazására sem voltak kiterjedt tapasztalatok, hiszen a VKM azt is késlekedve hagyta jóvá.16 Ugyanígy nincs nyoma annak, hogy a tanárképzés szakértői nagy számban léptek volna fel a módosítás mellett. A tanárképző intézeti elnöki tanácsüléseken 1927-et követően ugyan bejelentették a szabályzatot érintő VKM-rendeleteket, mint elvi jelentőségű ügyeket, de nem merült fel ezek nyomán a teljes szabályzat átdolgozása. A levéltári iratok között egy részletes javaslat maradt fenn Halasy-Nagy József, a pécsi egyetem filozófia nyilvános rendes tanárától, aki szerkezetében és szemléletében is átalakította volna a tanárvizsgálatok rendszerét.

Halasy-Nagy a tanárképzésben két kulcsprobléma megoldását tartotta szükségesnek. Az egyik a középfokú oktatás 1924-es átszervezését követően újult erővel rendelkező túlterhelés mérséklése volt, amely megakadályozta a szaktudományokban való elmélyedést, a másik elemként pedig a tanári pályára nem való jelöltek erőteljesebb szelekcióját azonosította. A túlterhelés okát abban látta létrejönni, hogy a középiskolai törvény lehetővé tette a különböző képzettségű fiatalok tanári pályára lépését, akiknek így az alapvizsgáig módot kellett találniuk az esetleges hiányok pótlására a latinban és valamely modern nyelvben, emellett tanulmányozniuk kellett a magyar irodalomtörténetet és művelődéstörténetet, a lélektant, az etikát és a logikát, valamint saját szaktárgyaikat. A tudományos szakképzés útjába tornyosuló akadályokat a vizsgarendszer szerkezetének átalakításával kívánta orvosolni, amely egyúttal az alkalmatlan hallgatókat is kiszűrte volna: valamennyi egyetemi év végén vizsgát vezetett volna be. Az első évben az elővizsgálat a szaktárgyak enciklopedikus anyagát kérte volna számon, a szakvizsgálatot szét kívánta bontani a harmad- és negyedévekre. A gyakorlati időszakot kétévesre kívánta bővíteni, így a teljes egyetemi képzés a gyakorlattal együtt hat évet ölelt volna fel, amelynek utolsó részében a szaktárgyakhoz illeszkedő heti 12–15 órai filozófiai, didaktikai és lélektani, valamint hat-nyolc órai gyakorlóiskolai hospitálás társult. A képzést az ötödik év végén történő elméleti filozófiai-pedagógiai, a hatodik év végén pedig gyakorlati pedagógiai vizsga zárta. Emellett az orvosi képzés mintájára előírta volna a nyolc-tíz évenként történő kötelező továbbképzést a tudományok töretlen fejlődése miatt, amely a középiskolai oktatás anyagára is hatást gyakorolt.17

A Kornis által említett „megváltozott körülmények” tekinthetők a reform elindításának legfontosabb indokaiként. Halasy-Nagy és a történész cenzorok által jegyzett beadványok közös eleme volt ugyanis, hogy a középiskolák egységes jogosítása az egyetemi tanulmányokra súlyosan hátráltatta a középiskolai tanárképzés neohumanista képzési ideológiájának érvényesülését, mivel a jelöltek hiányos latin és görög ismeretekkel érkeztek a képzésbe. Ebben a tekintetben valóban elegendő tapasztalat halmozódhatott fel a tanárképzés intézményeiben az 1927-es szabályzat bevezetését követően. A különböző tudáskánonnal érkező hallgatók tudományos munkára történő felkészítése, különösen a humán-filológiai területeken, csaknem ellehetetlenült. Kornis a vizsgaszabályzat revízióját követően maga is a megújított vizsgaszabályzat két legfontosabb elemének a latinból és modern nyelvből bevezetett alapvizsgai zárthelyi dolgozatot és az alapvizsga előtt kötelezővé tett laboratóriumi és szemináriumi gyakorlatok kimutatásának kötelezettségét nevezte meg, amelyektől a tanulmányok további rendszerezését várták.18 Tehát a vizsgaszabályzat megújítása tulajdonképpen annak a nyílt beismerése volt, hogy a középiskolai intézményrendszer átalakításában érvényesített társadalompolitikai célok egyoldalú bevezetése a tanárképzésben súlyos, rendszerszintű fennakadásokat generáltak, amelyek orvoslást kívántak.

A vizsgaszabályzat átdolgozása ugyanazt az eljárásrendet követte, mint az 1927-es szabályzat megalkotása. Előbb a fővárosi bizottság készített egy tervezetet az általános követelményekről, amelyet hozzászólásra megküldött a budapesti, debreceni, pécsi és szegedi bölcsészkari-természettudományi kar vezetőinek, valamint a társ tanárvizsgáló bizottságok, illetve valamennyi tanárképző intézet elnökségének. Az általános követelményekhez kapcsolódó észrevételeket egy közös ülésen tisztázták a folyamatban részt vevő felek, majd a normaszöveget felterjesztették a VKM-miniszterhez, miközben a függelék részletes követelményeit a fővárosi vizsgabizottsági tagok által irányított szakértői csoportokban vizsgálták felül.19

A felhívást követően 1931 őszéig folyamatosan érkeztek visszajelzések a vizsgaszabályzat átalakítására vonatkozóan, amelyeknek azonban nem mindegyike maradt fenn. A fővárosi tanárképzésben érintettek közül a természettan cenzorai, Ortvay Rudolf, Tangl Károly, Rybár István és Pogány Béla közös beadványban fordultak az elnökséghez.20 Domanovszky Sándor a tanárképző intézeten keresztül küldte meg az arra vonatkozó javaslatát, hogy a szabályzatban egyenlő mértékben kötelezzék a hallgatókat az ókor és középkor, valamint az új és a jelenkori történelem hallgatására, mivel előbbiekre négy félévet, az utóbbiakra viszont rendszerint mindössze két félévet szenteltek, noha az ókor-középkort a középiskolában egy évig heti két órában, az új- és a jelentkort viszont két éven át heti három órában kellett tanítaniuk a történész végzettségű jelölteknek. Így az alapvizsga előtt tartotta szükségesnek az ókori és középkori, míg azt követően az újkori stúdiumok hallgatását.21

A fővárosi tudományegyetem bölcsészkarának két külön ülése is foglalkozott a tanárképzés reformjával. Bár a kari javaslat nem maradt fenn, de kialakulása jól rávilágít arra, hogy az 1921–1929 között létrejött rendszer standarizációs törekvéseinek a megítélése milyen széles skálán mozgott a bölcsészkari professzorok között. Az 1931. április 30-i VII. rendes ülésen a dékán felolvasta Kornis levelét, amelyre Hornyánszky György, a klasszika-filológia nyilvános rendes tanára a tanárképző intézetet kárhoztatva kifogásolta, hogy a karnak nincs kellő felügyelete az intézmény felett, ügyrendi javaslatként pedig proszeminárium létrehozását helyezte kilátásba ellenlépésként, mivel a tanárképző intézet szerinte nem mutatott hajlandóságot a karral történő együttműködésre. Petz Gedeon emlékeztette Hornyánszkyt, hogy az igazgatótanács 11 tagjából kilenc bölcsészkari professzor, s a proszeminárium létrejötte ellen nem emelt kifogást. A tanárképző intézet elleni fellépést sürgette Hornyánszkyhoz csatlakozva Vári Rezső és Eckhardt Sándor is, azonban a dékán a javaslatot levette a napirendről és bizottságot küldött ki a tanárvizsgálati szabályzat reformjához.22 A kar 1931. október 15-i II. rendes ülésén ismét vita bontakozott ki abban a tekintetben, hogy a bölcsészkarnak van-e illetékessége a tanárvizsgálat kapcsán. Pauler Ákos ugyanis veszélyes precedenst látott a javaslatok megfogalmazásában, azonban Horváth János, Melich János és Bleyer Jakab fellépése meggyőzte az elnöklő dékánt, hogy a kar érdekelt a tanárvizsgálatok kérdésében, így Eckhardt Sándor elő tudta vezetni a kiküldött bizottság véleményét.23

A cívisvárosban működő tanárképző intézet és tanárvizsgáló bizottság külön-külön tett észrevételeket. Előbbi javaslatai nem maradtak fenn,24 a debreceni tanárvizsgáló bizottság tagjainak nyilatkozatai azonban megtalálhatók az iratok között. Ezek arról tanúskodnak, hogy az 1927-es szabályzat kialakítása nem volt mentes érdeksérelmektől. A kémiára kinevezett cenzor, Bodnár János ugyanis úgy nyilatkozott, hogy a fővárosi testület egyáltalán nem hallgatta meg javaslatait korábban, így az új reformban észrevételeit a közös ülésre tartotta fent.25 Tankó Béla pedig a filozófiai tanulmányok népszerűbbé tétele érdekében javasolta, hogy az értékelmélet hallgatása kiválthassa a filozófiai stúdiumokhoz kapcsoltan az etikát és az esztétikát. Emellett a filozófiai vizsgarészek szerepét tisztázta az alap-, a szak-, és a pedagógiai vizsgafokokon.26

A Pécsett működő tanárképző intézet és tanárvizsgáló bizottság közös ülésen alakították ki álláspontjukat. Ennek egyik első eleme az elővizsgálat gondolatát elevenítette fel, amely a választott szaktárgyak alapvető ismereteiből, ifjúságtanulmányokból és etikából állt volna. A második javaslat az alapvizsgát érintette, amelynek tárgya a szaktárgyi ismeretek azon része, amelyet az elővizsgálat nem érintett. Könnyítésként javasolta a két testület vezetősége, hogy a magyar irodalomtörténeti, és a latin zárthelyi vizsgát, a gimnáziumokban, reálgimnáziumokban és leánygimnáziumokban érettségizettek számára, valamint a művészettörténetet és filozófiát harmadik szakterületként választók számára a görög nyelvi ismeretek számonkérését szintén távolítsák el az alapvizsgai követelmények közül. Zárthelyi dolgozatokat a szaktárgyakhoz, nyelvszakosok számára pedig a választott nyelvekből javasoltak íratni. Szükségesnek tartották emellett a szakvizsga fenntartását, a filozófiai-pedagógiai tanulmányok súlypontjának áthelyezését a gyakorlati évre heti legalább hat, legfeljebb tíz órai időtartamban, amelyhez rendkívüli egyetemi hallgatói státusz előírását helyezték kilátásba, illetve megfontolandónak tartották a gyakorlóév kétévi időtartamra történő felemelését.27 Javasolták emellett a magyar–történelem szak, illetve a földrajz–kémia felvételét a szakcsoportok közé, az alapvizsgai jelentkezéshez pedig orvosi bizonyítvány felmutatását tartották indokoltnak a tanári pályára való alkalmasság igazolásához. További követelménymérséklésként a filozófiai tárgyak hallgatásánál a lélektan, etika és logika hallgatását egy-egy félévre kívánták mérsékelni, mert nem minden bölcsészeti karon volt a szakterületeknek előadója, így nem lehetett a kellő időben a tárgyakat hallgatni. A természetrajz–kémia szakcsoportban ugyancsak mérséklést indítványoztak, mivel túl sok tárgyat kellett tanulmányoznia a jelölteknek heti öt órában. Elő kívánták viszont írni görög filológiai főkollégiumok hallgatását azon latin szakosoknak, akik szaktárgyukat nem göröggel csoportosították. A művészettörténész és történész hallgatók számára német, francia és angol történetíráshoz kapcsolódó előadások hallgatását tartották szükségesnek a latin és görög stúdiumok helyett. Emellett a természettudományi szakos jelöltek számára a szakvizsgához három féléven át heti két órában hallgatott laboratóriumi gyakorlatokat írtak volna elő. A tanárvizsgáló bizottság jegyzőkönyve rámutat arra, hogy az egyes javaslatok nem voltak vitáktól mentesek, hiszen az elővizsgálat vagy a latin zárthelyi dolgozat eltörlése a gimnáziumi érettségivel rendelkezők számára élénk eszmecserét váltott ki az ülésen.28

A szegedi bölcsészkar és tanárvizsgáló bizottság,29 valamint a mennyiség- és természettudományi fakultás is véleményezte a szabályzattervezetet. Utóbbi javasolta, hogy a természetrajz szakos jelöltek csak az alapvizsga után válasszák meg tanulmányaik fő irányát, hogy képzésük ne maradjon hiányos. Ennek elérésére javallották továbbá a fő tanulmányi irány óraszámának megállapítását és a tanárképző intézetek jogkörrel való felruházását ennek ellenőrzésére. A polgári iskolai tanárok részére pedig tanulmányaik négyévi tartamára tekintettel négy félévi tanulmányok beszámítását irányozta elő, amennyiben középiskolai tanári oklevél megszerzésére beiratkoztak a bölcsészkarok valamelyikére.30

A fővárosi bizottság a beérkező javaslatokat 18 pontban külön is összefoglalta a vidéki társbizottságok, egyetemi karok, tanárképző intézetek képviselőivel közösen tartott ülés számára, amelyet 1931. június 10-re tűztek ki a fővárosi egyetem bölcsészeti karán. Az összefoglalás nem csupán az egyes javaslatok tényszerű ismertetését tartalmazta, hanem a fővárosi testület – vélhetően az elnökség és különösen az elnök – álláspontját is megjelenítette.31 A dokumentum első része két alapelvet rögzített: a részletes követelmények megalkotásában csak a tanárképzés szakértői vehettek részt, emellett a budapesti professziós szerv elfogadhatatlannak ítélt minden olyan felvetést, amely ellenkezett a középiskolai oktatást és tanárképzést szabályozó érvényes törvényes rendelkezésekkel, így a 1883: XXX., 1924. XI., 1924: XXVII., valamint az 1926. XXIV. tc. törvényekkel. Azaz a módosítások célja tulajdonképpen az 1921–1929 között létrejött tanárképzési rendszer fenntartása és „finomhangolása” volt. Minden ezzel ellentétes koncepcionális javaslatot a testület elutasított. Így nem lehetett megfontolni a nem magyar szakosok számára kötelező magyar irodalmi vizsgálat eltörlését, hasonlóképpen keresztülvihetetlennek találta azt a javaslatot, hogy a zárthelyi dolgozatokat a vizsgafokokról egységesen töröljék el az új szabályzatban.32 Az alapvizsgán az idegen nyelvi szakosok számára előírt zárthelyi vizsgán egy tudományos szöveg magyarról idegen nyelvre történő fordítását tartották lehetségesnek legfeljebb 20 sor terjedelemben, amelyhez szótár, vagy bármilyen egyéb segédeszköz használatát megtiltották. Az alapvizsga ketté bontását és az elővizsga bevezetését nem támogatta a fővárosi bizottságra hivatkozva a korábbi, 1925. júniusi egyetemközi bizottságban létrejött álláspontra. Ehhez hasonló módon szintén elvetette azt az ismét felmerült gondolatot, hogy a természetrajzot biológiai és abiológiai területekre bontsák szét a lehetséges szakcsoportok között, mivel úgy ítélte meg, hogy a 525-05-14/1929. (1930. I. 3.) számú rendelet a természetrajz–kémia mellé az ásványtan harmadik szaktárgyként történő csoportosításával ezt a kérdést már elrendezte. Ugyancsak koncepcionális okok miatt elvetette a magyar–történelem szakcsoport visszavezetésének a lehetőségét, mivel feltételezte, hogy a jelöltek ezt a csoportosítást azért választották volna, mert nem volt hozzá szükséges modern idegen nyelvi tudás. Nem támogatta azt sem, hogy a természetrajzhoz hasonló, több részlettárgyból álló tárgyak esetében a hallgatók a vizsgafokokon több részletben vizsgázhassanak. Ez főként a vizsgacenzorok kapacitásának szűkössége miatt volt megvalósíthatatlan. Hozzájárult azonban a történelem modern nyelvi területekkel történő párosításához eseti engedélyezés útján. Ellenezte azonban a vizsgafokok ketté bontását és a természetrajz szakosokhoz hasonló módon történő két részletben megvalósuló vizsgát azon szakszerületek esetében, amelyek több részlettárgyból tevődtek össze. A fővárosi testület szerint ehhez egyszerűen nem állt rendelkezésre elegendő vizsgabiztosi kapacitás.33

A vizsgára bocsátás, vizsgaengedélyek, harmadik szaktárgy és a vizsga érdemjegyeinek a kérdéseiben is az látható, hogy a fővárosi testület a korábbi, 1927-es szabályzat alapelveit igyekezett fenntartani. A vizsgák előfeltételéül továbbra is elegendőnek tartotta félévi öt óra főkollégium, egy proszeminárium, illetve egy szemináriumban vagy laboratóriumi gyakorlatban történő részvétel igazolását. A szakvizsgálati engedély megadásához kötötten felmerült, hogy a jelöltek életrajzának csatolása helyett a jelentkezési dokumentációban elegendő a szakdolgozat címlapján feltüntetni az egyetemi tanulmányok kezdetét és az alapvizsga teljesítésének időpontját. Ugyanitt kellett az irodalmak felhasználásának szakszerűségéről és a kizárólagos szerzőségről nyilatkozni. A vizsgák teljesítését az alap- és a szakvizsga esetében továbbra is a negyedik, illetve a nyolcadik félév végére kívánta helyezni az összefoglaló dokumentum. Amennyiben a jelöltek a következő félév elejére (szeptemberre, vagy februárra) halasztották volna vizsgálataikat vagy a gyakorlóév megkezdését, úgy szükségesnek tartotta a testület a félévveszteség elkerülésének a biztosítását. Ezt szem előtt tartva az ismétlések tekintetében lehetségesnek tartotta, hogy az egy egész vagy két részlettárgyból kapott elégtelent már a következő félév eleji vizsgálaton ki lehessen javítani elkerülve a hosszabb tanulmányi megakadást. Ugyanez a szempont vezette a harmadik szaktárgyból történő vizsgára bocsátást: a budapesti bizottság már két-két félévi egyetemi és tanárképző intézeti tanulmányok alapján lehetségesnek tartotta az alap- és a szakvizsgára bocsátást, amennyiben a jelölt rokon szakterületet választott harmadik tárgynak.34

Nem tartotta megvalósíthatónak a fővárosi testület azt a pécsi és debreceni javaslatot, hogy az elévülés szabályait töröljék el, vagy módosítsák megengedőbb irányban az új szabályzatban. Budapesten ugyanis úgy értékelték, hogy a tudományok haladása miatt szükséges időbeli kereteket szabni a tanulmányok lezárásának és egyúttal a már végzett tanárok részére lehetőséget biztosítani szaktudásuk felfrissítésére tanári továbbképző tanfolyamok keretében. A vizsgák érdemjegyeinek megváltoztatását szintén elvetette a fővárosi testület hivatkozva a korábbi 1925-ös egyetemközi bizottságban létrejött megállapodásokra. A vizsgadíjak emelésének az igényét pedig azzal hárította el, hogy a díjemelés szociálisan nehezen lett volna indokolható a gazdasági válság időszakában és kinyithatta a köztisztviselők gyermekeinek adandó kedvezmények kérdését, amely a cenzorokat érintette volna hátrányosan. Ugyanígy elvetette a gyakorlóév időtartamának két évre emelését, helyette a professzionalitáshoz kapcsolódó képzés szisztematizálásának eléréséhez a tanárképző intézeti székhelyen töltött gyakorlatot tartotta szükségesnek. Nem támogatta azt a szegedi javaslatot, hogy a polgári iskolai tanárok tanulmányi idejét a szakvizsgálat előtt két félévre mérsékeljék, de gyakorlati idejük fél évben történő megállapításához hozzájárult. Szintén elvetette a művészettörténet szakosok esetében a görög érettségi eltörlésének a gondolatát, mivel attól tartott, hogy ez az engedmény tovább erodálta volna a görög szerepét a képzés egészében. Támogatta viszont, hogy az oklevél kiadásának felgyorsításához a képesítő bizonyítványt csak az elnök és az ügyvezető alelnök írja alá. Így elkerülhető volt, hogy a vizsgabizottság tagjainak aláírására hetekig kelljen várnia a jelölteknek. Hasonlóképpen támogatta a bizottság a fővárosi történész cenzorok beadványát a történeti tanulmányok anyagának egyenletesebb elosztására a korszakok tekintetében az alapvizsga előtt, és azt követően.35

Az összehívott értekezleten a módosítási javaslatok összefoglalásából kiolvasható forgatókönyv valósult meg. Ennek keresztülviteléhez az ülésen elnöklő Kornis Gyula egy összetett szerepkört vett fel, amelyben egyszerre működött közvetítőként a fővárosi és a vidéki társbizottságok álláspontjainak összehangolására, a vizsgaszabályzat lényegi elemeit megbolygató javaslatokkal szembeni „villámhárítóként” és a kultuszminisztérium működésében szerzett államigazgatási tapasztalatai miatt az államhatalom működésének ismerőjeként és reprezentatív személyeként. E három szerepkör azt a célt szolgálta, hogy az elnökségi összefoglalójában tetten érhető törekvések a korábbi vizsgaszabályzatban kialakított rendszer megőrzésére ne kérdőjeleződhessen meg szakértői érvek útján sem. Az ülésen két kérdéskör kapcsán bontakozott ki különösen élénk eszmecsere, amelyek jól megragadhatóvá teszik az elnök sajátos szerepköreit és ezek hatását.

Az egyikre rögtön az ülés első részében sor került, amikor az elnök kijelentette, hogy lényegében csupán azért gyűltek össze, hogy a vizsgaszabályzaton minimális változtatásokat eszközöljenek, noha a beérkezett javaslatokból világos volt, hogy a vidéki társintézetek és társbizottságok ambíciója ennél nagyobb volt. Ehhez kapcsolódóan Kornis kijelentette, hogy a tárgyalásba nem vonhatták be azokat a javaslatokat, amelyek a fennálló szabályozásokkal ellentétesek, így a magyar irodalmi zárthelyi dolgozat eltörlését az alapvizsgáról, vagy a külföldi félévek beszámításának kizárólagos hozzárendelését a tanárvizsgáló bizottságokhoz, amely az 1924: XXVII. törvénnyel volt ellentétes. Szentpétery Zsigmond, a szegedi, Szabó Dezső pedig a debreceni tanárvizsgáló bizottság küldötteként jelezték, hogy nem látják akadályát a törvénymódosítás kezdeményezésének. Weszely Ödön, a pécsi testület elnökeként ehhez csatlakozva jelezte, hogy Pécsett egyenesen a magyarra kinevezett bizottsági tag találta szükségtelennek a magyar irodalmi zárthelyi dolgozatot. Az egységesnek mutatkozó szakértői álláspontot Kornis azzal hárította el, hogy egyszerre mutatkozott megértőnek a professziós testületek kérésében önmagát is ehhez a csoporthoz sorolva, ugyanakkor a „magasabb” államérdekek miatt kérlelhetetlennek bizonyult. Így elfogadta a felmerült igényt, sőt az állásponthoz ő maga is csatlakozott, de felhívta a résztvevők figyelmét arra, hogy egy ilyen csekélység miatt a VKM nem kezdeményezhet törvénymódosítást. Ezt az értekezlet kénytelen volt tudomásul venni, és így a kezdeményezést levették a napirendről.36

A másik kérdés már az 1927-es vizsgaszabályzat kialakítása során is többször felmerülő természetrajz szétválasztása biológiai és abiológiai területekre. Kornis ismét megértést tanúsított a kérdés iránt, de úgy vélte, hogy a szétválasztás a középiskolai tanterv miatt nem vihető keresztül, és az ásványtant a kémia és természettan mellé harmadik területként lehetővé tevő minisztériumi rendelet lényegében ezt a kérdésfelvetést már meg is oldotta. Szentpétery Zsigmond erre vonatkozóan jelezte, hogy a javaslatról magával a kultuszminiszterrel is tárgyalt a szegedi professziós testület, aki egyetértett a kezdeményezéssel, s azt javasolta, hogy a középiskolai bevezetés megvalósításához szükséges óraszámot a testneveléssel történő párosítás útján lehet megoldani. Kornis ennek megvalósíthatóságát nem a képzés eszmei-ideológiai integritására hivatkozva hárította el, hanem a túlterhelést vetette fel, mivel így a biológusoknak a testnevelési főiskolára is be kellett volna iratkozniuk. Majd egyszerűen kinyilatkoztatta, hogy a kémia és az ásványtan szétválasztása nem indokolható didaktikai szempontból és a természettudományok közül a fizika a legfontosabb, mivel az „átlátszóbb, világosabb, mint a kémia”. Megállapította, hogy a kérdést nem lehet a Szentpétery által jelzett módon megvalósítani, így a természetrajz szakosok három részterületük közül az egyikre szakosodhatnak tanulmányaik során. Szentpétery és Szabó Dezső ugyan tiltakoztak a felvetés ellen, de miután Kornis kijelentette, hogy az első év végére a hallgatók már tudnak választani mely részterület művelése iránt éreznek elhivatottságot, így belenyugvást tanúsítva átmeneti megoldásként elfogadták a javaslatot. A határozat kimondása előtt az elnök még megjegyezte, hogy a természettudományi területek szétbontását azért sem támogatta, mert ugyan nagy a művelőerejük, de a középiskolák tanterve a humán tudományok kultúraformálását tartotta elsődlegesnek, amelyek a lélek fejlődésére is nagyobb hatással voltak.37

Az összefoglalt alapelvekhez képest egyetlen kérdésben tett engedményt az elnök, amelyre nem elvi okok, inkább gyakorlati megfontolások sarkallták. A fővárosi bizottság javasolta, hogy a vizsgára bocsátáshoz elegendő heti ötórai főkollégium, egy proszeminárium és egy szeminárium vagy laborgyakorlat látogatása. A javaslat mögött a túlterhelés és az óraütközések mérséklése állt. Papp Károly, a debreceni tanárképző intézet elnökének felvetésére ezt úgy módosították, hogy ezeknek a követelményeknek a teljesítését elegendő volt csak egy részlettárgyból teljesíteni egy félévben, mivel a bölcsészkarok eltérő tanszéki és személyzeti háttérrel rendelkeztek.38

1931 októberében a fővárosi testület külön is megvitatta a budapesti bölcsészkar kari tanácsa által kiküldött bizottsággal a készülő szabályzat legfontosabb módosításait. Ezen az ülésen jelölte meg Kornis Gyula a két legfontosabb változás egyikének a latin és modern nyelvekből írt zárthelyi dolgozat bevezetését az alapvizsgán, valamint a kötelező főkollégium és proszeminárium, laboratóriumi gyakorlat teljesítését. A megbeszélésen Hornyánszky Gyula dékán javasolta, hogy a történelem szakosoknak görög érettségi hiányában kötelezően részt kell vennie a tanárképző intézeti görög nyelvgyakorlatokon, illetve Eckhardt Sándor módosítást kezdeményezett az ismétlési terminusok háromról hat hónapra történő emelésére vonatkozóan olyan tárgyak esetében, amelyek nem részlettárgyakból álltak. A javaslatokat elfogadta az ülés, emellett rögzítették, hogy a gyakorlati év alatt a tanárképző intézetben hallgatnia kell a gyakorló tanárjelölteknek két féléven át heti egy-egy órában a theoretikumokat, egy félévben heti két órában a szaktárgyak módszertanát és ugyancsak egy félévben heti egy órában az iskola-egészségtant.39

Az egyeztetéseket követően 1932 első felében a bizottság felterjesztette a módosított szabályzatot a VKM-miniszter részére,40 amelyet Karafiáth Jenő 1932 májusában jóváhagyott és az 1932/1933. tanév első felétől életbe léptetett.41 Ezt követően a bizottság összefoglalta az 1927-es régi és az új, 1932-es követelmények közötti különbségeket, s ezeket nyomtatta ki a tanárjelöltek számára.42 A részletes követelményeket tartalmazó függelék az 1932/1933 tanévet követően, 1934 februárjában készült el és került nyomtatásba.43

A folyamat azonban a jóváhagyással nem zárult le, ugyanis a reform egyik legfőbb hozadékának, az alapvizsgán bevezetett idegen nyelvi zárthelyi dolgozat tárgyának a megállapítása szükséges volt, amelyre egy külön értekezlet keretében került sor 1932 szeptemberében. Ezen a bizottság idegen nyelvekre kinevezett tagjai vettek részt, akik között vita bontakozott ki a vizsgától várható eredményeket illetően. Bleyer Jakab nem látta igazoltnak, hogy a dolgozattól a jelöltek idegen nyelvtudásának gyarapodása várható, s felvetette az első év végére történő helyezését, amellyel Yolland Artúr is egyetértett. Gombocz Zoltán, az ügyvezető alelnök és Kornis Gyula azonban optimisták voltak az írásbeli hozadékára vonatkozóan, megállapodtak a bírálati szempontok egységesítésében és abban, hogy elsősorban tudományos szövegeket kellett a hallgatóknak adni, amelynek kiválasztásához az elnökség megfelelő kiadványok beszerzésével járult hozzá, amelyekből a cenzorok kiválaszthatták a fordítandó szövegeket. Az ülés során Kornis ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a szabályzat vizsgálatához kapcsolódó folyamatban, egyszerre tűnt megértőnek a javaslatok iránt, de a szabályzat alapelveinek érvényesítését veszélyeztető minden észrevételt elhárított, s nem engedett kibontakozni semmilyen érdemi eszmecserét.44

A zárthelyi dolgozat követelményeinek tisztázása mellett a szegedi egyetem mennyiség- és természettudományi kara nyújtott be módosítást a kultusztárcához a természetrajz szakos követelményekre vonatkozóan egy tanterv kidolgozásával, amelyet a budapesti testület a természetrajzra kinevezett biztosok 1933. június 9-i értekezletén vitatott meg. Ezen megállapították, hogy a szegedi intézet képviselője, Szentpétery Zsigmond jelen volt a szabályzat kialakítását megvitató ülésen, s a végleges változat kialakításához jóváhagyását adta. A természetrajz szakos hallgatók kötelező óraszámát jelentősen csökkentette az új szabályzat, a szegedi javaslat viszont jelentősen emelte. A fővárosi testület szerint az óraszám emelése azért mondott ellent az elmélyült szakképzettség céljának, mert lehetetlen volt a természetrajz mindhárom területén egyforma szaktudásra szert tenni. Így a szegedi javaslat elutasítása ellen foglaltak állást egyöntetűen kiemelve, hogy az új szabályzat alapelveinek érvényesüléséhez több időre volt szükség. Az elnöklő Kornis, az ügyvezető alelnök és az értekezleten részt vevő Méhely Lajos egyaránt ellene voltak az újabb reformnak, és a kialakított szerkezet hosszabb távú működésének a fontossága mellett érveltek.45 Előzetes várakozásaik erre vonatkozóan nem teljesültek, hiszen 1935-ben a tanárvizsgáló bizottság elnöksége és a tanárképző intézet igazgatósága együttesen szólította fel az addigra felhalmozott tapasztalatok birtokában a tanárjelölteket, hogy a tanulmányaik fő irányát képviselő terület három féléven át végzett gyakorlatai mellett a másik két területet is a szabályzatban ajánlott egy félév helyett legalább két félévig végezzék a sikeres vizsgák biztosítása érdekében.46 A kérdéssel külön értekezlet is foglalkozott, amelyen megállapították a természetrajz szakosok számára előírt kötelező gyakorlatokat.47 Kornis merev ragaszkodása a szabályzaton keresztül érvényesített társadalompolitikai koncepcióhoz végső soron a képzés szerkezetében megjelenő anomáliákhoz vezetett, amely az újabb 1932-es szabályzatmódosítást, illetve az azt követő további változtatásokat eredményezett.

A vizsgált időszak utolsó szabályzatmódosítása ugyancsak egy szegedi kezdeményezéshez kapcsolódott, amely javasolta, hogy a magyar nyelvészeti követelmények közé vegyék fel a magyar nyelvjárások területét. A kérést a VKM megküldte a budapesti testületnek, amelynek véleményes jelentése rámutat arra, hogy nem csupán koncepcionális megfontolások döntöttek egy-egy terület beemelése mellett a szabályzatba, hanem a személyzeti viszonyok is. Melich János ügyvezető alelnök ugyanis támogatta a javaslatot, s megjegyezte, hogy az korábban is részét képezte a tanárvizsgálati szabályzatnak, azonban a fővárosi egyetem bölcsészkarán nem volt a területnek előadója, s Balassa József a magyar nyelvjárásokról 1891-ben írott kézikönyvének elavulása miatt megfelelő segédlet sem állt rendelkezésére az előadások megtartására. Időközben azonban megjelent Horger Antal, A magyar nyelvjárások című kötete, amely tankönyvként is használható volt, s a bölcsészeti karon is rendelkezésre állt a megfelelő előadó, így nem volt akadálya a nyelvjárások szabályzatba történő visszavezetésének.48

A szabályzat módosításaira vonatkozóan tehát megállapítható, hogy a bizottság professziós autoritásának a VKM kultúrpolitikai intenciói szabtak korlátokat, amelyeket a bizottságon belül Kornis Gyula is igyekezett támogatni. Összetett szerepe jól kirajzolódott az 1932-es szabályzat megalkotási folyamatában, amelyet lényegében az 1927-es szabályozásból fakadó anomáliák (a tanárjelöltek eltérő középiskolai képzettsége, a képzés neohumanista képzési ideológiájának megrendülése) volt köszönhető. A tárgyalások során Kornis végig ügyelt arra, hogy az 1927-ben kialakított képzési szerkezet csak az általa szükségesnek vélt mértékig módosuljon, s ehhez akkor is ragaszkodott, ha a szakértői vitában lényegében nem tudott szaktudományos ellenérveket felvonultatni. Ezekben az esetekben rendszerint államérdekekre vagy közérdekre hivatkozva hárította el az általa vezetett professziós testület, vagy a társprofessziós szervek képviselőinek kérdéseit. Ez, ahogyan a természetrajz esete is rámutat további, a képzés működésében eredményezett fennakadásokat, amelyeket újabb korrekciók révén lehetett orvosolni.